Lavórban úszol. Ujjadat meg-
markolja egy kislány, a szomszédból, úgy
nézed, a lelkész lánya. Ám ez közel
sem szentírás. A víz sem mondható át-
tetszőnek éppen, kelletlenül vagy
benne, muszáj levegőt nyelned, sűrű és
nyers, mint a rideg valóság, bárcsak ne is
volna tested, és más testéért sem lelkesedsz
hetek óta. S szó sincs róla, hogy lelked
az szabad volna; ki van merülve csupán.
Rángatja ujjadat a lányka, mintha kérdést
feszegetne, mi lenne az, nem firtatod
nála, nem szólsz bele a műveletbe; hagyod
magad, mint mindig. Tények nem izgatnak, mindig
csak az elemzés, nézet, réteg, s így tovább… – e rém-
álmot azonban nem tudod értékelni.
Hova tenni. Kitekered a nyakad, és úgy
sem. Ha megszólalnál, sem tudódnék ki más,
mint hogy kicsúszott valami a szádon.
Egy jajszó, teszem. Fohász. Kihez. Talán a Meg-
feszítetthez, régi szokás, ezért is való-
színűsítheted, akkor is, ha egyébiránt
mindent a fonákjáról látsz. Visszatetszőleg.
Érdek mintha nem is fűzne más az egészhez,
csak elszakadni attól, amit elérhetsz
e pályán. Szavadat úgy sem érted ébren.
Minek nézd hát magad a kislány szemében,
ha színét nem látod, csak esélyét érzed,
hogy körmödre ő nézzen, felpiszkálni
szunnyatag kedélyed. Célja lehet ilyesmi.
Nincs megírva direkt. Madár húz el haránt
az üvegtábla mögött, nagyra becsülöd, és
fejedbe vésed, ahogy lassan enyészve száll,
egy ínyenc dögevő, amint épp magát eszi.
Aztán mik nem jutnak az ember eszébe
sokszor egy életen át. És nem állnak össze,
nem fogják egymást e gondolatok, elhűlve
egymástól inkább őt veszik mindegyre elő,
míg ő maga, párját ritkítva, véget nem vet
nekik. Csupán a félelem tart ki makacsul
mellette, a gyomrában fészkel, s onnan nyomja
a szívét, hogy háthogyha mégis másvalaki;
s az kerülgeti hányinger gyanánt, a hány-
inger képében, az üvegtáblán; a kislány
is ott van, nem álmodta. Nem alszol, reszketsz
a szürke ónedényben, árnyéka felszárnyal,
szétterül lassan s némán rátok ereszkedik.
Persze, a lányka sem nyughat, csuklik és ásít
a fojtó idegességtől, ujjadat öklébe
zárja, és úgy kapaszkodik utána, minthogyha
kibúvót keresne, s siklasztja duzzadt kis kéklő
csuklóját az összegyűrt tenyeredbe. Meghatódsz
tőle és megsüketülsz, s csak nézed, hogy lüktet
a szembogara. A környező zöldben áttetsző
színek vizében elmerülsz, s egy örökéleten
keresztül nem ismersz sehol önmagadra.