Hajnalban az ötödik emeletről Öt óra. Terül a tér. S én a tárt ablakból látlak,
ó Város. Aranytejet fejnek rád a percek.
Kong a gong. A házak bő garattal öblítik a csendet.
Kürtők kőhasa serceg. Az ablakok, mint roppant bronzlapok
s alattuk nyargal és nyerít az utcák tarka sodra,
korok bolondja, bontott színsörény és rohanás… rohanás,
száz csonka póz, autók, lengő cégér, Kain bélyeges arca,
égő betűtranszparens, kutyák, repülő hordársapka
és vállak és vállak és lábak és lábak és karok
és vállak és lábak ritmusa loccsan az eszemre:
szakadt, titáni csöppek mossák a testem,
valami vad kovács most a Marseillaiset pengeti az üllőn
s míg szőrös, forró mellem zihálva ragyog a fényben:
már nincs is semmi: csak én és a tűzfejű kovács,
a megvadult kovács és szószínben fürdötten én,
én, én, én s a város buja, reggeli kedve,
mint egy csörgő, vörös sipkát dob föl az űrbe.