[...]Péter föl-alá sétált a szobában. A padló csak sikált deszkapadló, de vastag szőnyeg borítja. Sikált padló – bizonyára csak itt a vendégházban. A bútorok régiek, stílusosak. És ni, ez a fontos, az ágy úgy áll, hogy ha ő majd éjjel kinyitja a szemét, kitekinthet az ablakon. De jaj, az esős, fullasztó őszi éjszakák! Amikor nincs holdvilág és csillagfény, fekete az ég, mintha csupasz fal meredne éppen az ablak előtt, föl a mindenségbe.
Nagy cserépkályha a sarokban, jó meleg lesz. Fával fűtenek, mint a régi elbeszélésekben. Nyugalom. Most ugyan még odakinn süt a nap, de már fokozatosan hűvösödik az idő. A vonatban éjjel hideg volt… Íróasztal nincs. Ez baj. De nem baj, mindegy. Szekrény, asztal, az asztalon dús terítő, székek, két karosszék – remek! Díván. Metszetek a falon, színes rézmetszetek – kettőt lép feléjük –, igen, fekete rámában, oh, szamárságok. Hatalmas tükör, mosdó, óriási lavór, övig lehet mosdani, lubickolni, nem ám úgy, mint némely hónapos szobában, ahol a lavór nem nagyobb, mint egy leveses tál, s egy kézmozdulatra kilöttyen a víz.
Mindjárt jön a gróf, de addig is van idő egy kis kirakodásra. Igen, először is kirakodik! És különös, amint ezt elhatározta, odasétált az ablakhoz, s kinézett a parkra. A mélyzöld fenyőkön túl már sárgulnak a fák. Persze, amikor fölfelé gördült a kocsi a parkon keresztül, akkor vörösben és sárgában orgiázó fakoronákat látott, gyönyörűeket, amilyeneket az Alföldön soha. [...]