És most, amikor végre történik valami,
most látom igazán, hol kéne tartani:
az elején, a dolgok keserves hajnalán.
Állnék harmatosan, fejem lehajtanám,
áldjon meg, aki tud, vagy bokszoljon belém,
kiáltson rám: „Mit állsz a színpad fenekén?
Hajnal van, indulás, harmatos idióta!”
Akkor helyes lett volna a sok száz gyáva próba –
de most, mikor a függöny már készül összecsapni?
Mikor a taps lecseng? Megvolt. Megvolt a hakni,
minden hang kézre áll, hajlik minden izom.
Most látom igazán, hol kéne tartanom:
sehol. Az elején. Komoly szerepre várva,
rátapadva a színpad fekete, nyers falára,
pislogni kifelé, amúgy harmatosan,
várni, hogy áld-e vagy bokszol-e, aki van,
várni szelíd-keményen és erőt gyűjteni –
akkor berobbant volna a nagy, az érdemi.
