[...]Az új jövevények eleinte mindig együtt jártak, kérdezősködtek, ismerkedtek ezzel a számukra különös világgal. A rendszertelen őgyelgés azonban csak pár napig tartott. Lőrincz maga mellé vette őket, és foglalkozni kezdett velük. Nem holmi természetrajzi vagy mit tudom én, miféle tudományos előadásokat tartott, hanem sorra nyitogatta a szekrényeket, megmutogatott mindent, apró történeteket mesélt, amik közül, igaz, nem mind felelt meg a valóságnak, a megszokottnak, de pontosan beleillett világunkba. Az érettségin iskolázott agy ezeket a megjegyzéseket bizonyára nevetségesnek találhatta. Például, mikor Lőrincz a páviánok, a mogyorós pelék és az etiópiai földimalacok közt igyekezett holmi rokonságot kimutatni a gerincvonaluk alapján, és hosszú előadásba kezdett, hogy preparálás közben az állatok farkát milyen alakúra kell kidolgozni, mivel kell merevíteni stb. El tudom képzelni, hogy egy ilyen egyetemistajelölt, önhitt ifjú emberecske számára ellenállhatatlanul humoros lehetett, mikor Lőrincz a hátsó-indiai tobzoskát a kengurupatkánnyal hozta össze; de ugyanakkor Lőrincz ellenszenvét is tökéletesen megértettem ezzel a kapafogú, mindig vihogó kamasszal szemben, aki oktalan és nagyképű kérdéseivel állandóan megzavarta, mindenféle állatrendszertani ostobasággal jött elő, és középiskolás hülyeségeivel akarta Lőrincz harmincéves tapasztalatait kétségbe vonni vagy éppen nevetségessé tenni. Néhány ilyen beszélgetésnek akarva-akaratlanul magam is tanúja lehettem, és mondhatom, igen tanulságos volt.
Egy szikrát sem csodálkoztam tehát, mikor egy reggel a nyitott szekrény előtt csak Lőrinczet és Mariskát találtam. Lőrincz most is magyarázott, de korántsem olyan feszesen, mondhatnám tanárosan vagy iskolásan, mint eddig. Történetei kikerekedtek, megteltek szubjektív vonatkozásokkal, és észrevettem, hogy néha mintha Mariskáról is elfelejtkeznék. Nem hozzá beszélt, magukhoz a tárgyakhoz, azaz inkább ezekhez a szerves életet élő, Isten tudja, micsodákhoz. Mert Lőrinczben éppen ez volt a megragadó, hogy mindent élőnek, értelmesnek tekintett, úgy beszélt velük, mintha alkalomadtán még feleletet is várna. És talán kapott is.
„Mindig a természet törvényei szerint éltem” – hallottam tőle többször. [...]