[...]Nagyon barátságosan, nagyúri könnyedséggel kezdte. Hogy ő amiatt a kép miatt jött. – Mindketten gentlemanek vagyunk, hát önnek megvallhatom… – A felesége, a Marchesa, nagyon elbúsult, hogy ő ezt eladta. Nem mintha különös érték volna. Nem, ó, dehogy, hanem – igen! – mindig a családban volt, és… és a neje nagyon szerette ezt a képet, és nem tudta, hogy az is bekerül az árverésbe. És most őt vádolja, amiért eladta, és sír. Igen. Folyton sír, és ez nem kellemes. – Én, kérem, jó férj vagyok, és ugye, ha az ember szereti az asszonyt? – Azért jött tehát, hogy megkérjen: adnám vissza neki a képet. Ad nekem cserébe mást, sokkal szebbet, értékesebbet. Van neki elég. Válasszak valami megfelelőt, valami más szép, sokkal kiválóbb tárgyat, csak ezt, ezt adjam vissza neki.
Olyan meggyőzően beszélt, nyílt, egyenes nézéssel, barátságos és kissé szégyenkező mosollyal, hogy rögtön visszaadom, ha nem gondoltam volna arra, hogy Milolu mennyire örült neki.
Így azonban meg kellett tagadnom.
Újra érvelt a Marchese. Még többet mondott el. Hogy a kép igazában nem is az övé volt, hanem a feleségéé. Annak a hozományából való. Hogy eddig is annak a kis házi oltárán állt, hogy ahhoz imádkozott minden reggel, minden este… Hát ugye ez így nem egészen rendes dolog. Az asszonyé volt… a tudta nélkül… valóban nem is érvényes így ez az eladás. – A hiba persze az enyém, csakis az enyém! – De én segítsek rajta, barátságból, jóindulatból, hozzam helyre az ő mulasztását.
Olyan közvetlenül, olyan őszinte nyíltsággal beszélt, olyan emberi volt bánatában, hogy megesett a szívem. (Jó színész lett volna, ahogy utóbb kiderült. De akkor még nem tudtam. Akkor még majdnem bedűltem neki.) Milolu nélkül azonban nem határozhattam. Fölhívtam hát a szobáját. A telefon zúgott. Nyilván nincs ott. Ekkor a hotelportást hívtam föl. Kérdeztem, nincs-e a csarnokban. Ott volt, válaszolták, de kiment a szomszédos angolparkba egy idegen úrral. Idegen úrral?! Kivel? Itteni? Szállodabeli? – Nem, kívülről jött… Nem ismerjük…
Ez igazán meglepő volt. Eddig úgy látszott, hogy nem ismer itt senkit! Egészen megzavart ez. Elöntött az indulat. Utána akartam menni, megnézni, ki az az ember. Hogy megszabaduljak a látogatómtól, keményebben szóltam: – Most még nem tudom… majd telefonon… meglátom – és a hangom most elutasító volt. [...]