[...]– Igazad van. Vedd önbírálatnak, ha most elmondom tegnapi napomat, amely úgy kezdődött, mint évek óta a többi, rosszkedvű, világunt ébredéssel, három csésze bódultságűző sötét teával, szájkeserítő cigarettával, egyikről a másikra gyújtva. De aztán, mikor kiléptem a kapun! Mert nincs igazad, nem nyarat játszott az idő ezen az októberi napon, hanem végre önmagát adva, nekünk, öregeknek fölidézte, az ifjaknak bemutatta, milyen a harsányság nélküli, józan vidámság, milyen is az ősz.
Pompás előadás volt, pompás díszletekkel. Jártál már a környékünkön, emlékezhetsz rá, csak néhány vézna fácska van a mi nevesincs terünkön, mégis tudták a szerepüket, föl tudtak öltözni erre az előadásra. Nem is értem, honnan vették az eddig sohasem viselt színeket, vékony ágaikkal, kevés levelükkel is igazi őszi fának öltöztek, úgy viselkedtek, mintha nem az Angyalföldön, hanem hegyoldalon nevelkedtek volna. S nemcsak a fák, a házfalak is, a napfény a házfalakon. Fény valóban, napfény, nem napsütés. Fény, ami csak lebegni száll a falakra, s nem azért, hogy átforrósítsa őket, rájuk égetve a port és a kormot. [...]