[...] – Rengetegen jönnek! Rengeteg ember! Ennyit még soha, soha, soha… – És kiszaladt.
– Gyere! – mondtam Valinak, s húztam magammal, a pincér szavai megbabonáztak. De Vali jött is, nem kellett biztatni; rohantunk az ajtóhoz. Tombolt az utca, negyvennyolcas dalokat harsogott mindenki, zászlók lengtek, piros-fehér-zöld lobogók, széles, tömött sorokban hömpölygött az emberár.
A pincér – középkorú, sima hajú férfi –, aki az imént berontott hozzánk, most úgy, ahogy volt, fehér kabátban, csokornyakkendősen, hirtelen elrugaszkodott a presszó ajtajából, és hangos kiáltással belevetette magát a tömegbe. Nem lehetett ellenállni: az énekszó, a nemzetiszínű zászlók lobogása, az áradat felpezsdítette a vért; lábak dobogásával dobolt ritmust a szív. Mentünk mi is a pincér után. Ahol közéjük értünk, az emberek azonnal helyet adtak, befogadtak. Valaki bekiáltotta a jelszót: „Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!” – százak és ezrek vették át, ismételte a kórus; azon kaptuk magunk Valival, hogy mi is teli torokból kiáltjuk. Kéz a kézben mentünk, egymásnak vetett vállal, boldog voltam, hogy Vali ott van mellettem, de mindkettőnket elkapott a tömegből sugárzó hév is, még jobban összekapcsolódtunk. Elkezdték a köztársasági indulót énekelni; a „Szabadságot akarunk! Szabadságot akarunk!” – ütemes kiáltásán felülkerekedett az induló szövege: „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig…” Az ezer év helyett persze most mindenki az elmúlt esztendőkre gondolt. A járdákról folyamatosan a végeérhetetlen oszlophoz csatlakoztak újabbak és újabbak, üzletekből rohantak közénk, autóbuszokról, villamosokról ugráltak le az emberek. Ablakok nyíltak, taps és éljenzés fogadta a jelszavakat: „Vesszen Rákosi! Vesszen Rákosi!” Egyre merészebb szövegek hangzottak fel, egyre bátrabb politikai követelések. Aztán az ablakokba is kitűzött zászlók láttán: „Kossuth-címert akarunk! Kossuth címert akarunk!”… Valaki elrikkantotta magát: – Magyar zászlót! Magyar zászlót! Magyar zászlót!… – És átvették a többiek is: – Magyar zászlót!…
Valamelyik ablakpárkányon megjelent egy fiatalember, a publikumnak feltűnt, figyelték. Kimászott, s akrobataügyességgel ollóval kivágta a csillagos népköztársasági címert a lobogó közepéből. Meglengette, lyuk tátongott a címer helyén. Tapsorkán üdvözölte a produkciót. Ujjongás, éljenzés, taps.
„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”
Így vonultunk tovább, tovább, végig a Nagykörúton a Rádió felé. Szorongattam Vali kezét, együtt énekeltünk; csillogott a szeme, meghatottan tekintett rám, odahajoltam hozzá, megcsókoltam. Magához húzta a fejemet, aztán derűsen, boldogan folytatta a dalt.
„Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”… [...]