Bálint összebalhézott Petőfi Sándorral.
Pedig viszonyuk eddig kifejezetten szívélyes volt. Az Arany Lacinak például már akkor nagy sikert aratott nála, amikor még alig tudott beszélni. Ebből a költeményből értesült róla, hogy miként kell ürgét önteni. Igyekezett is rávenni, hogy keressünk gyorsan egy ürgét, és bánjunk el vele a tanultak szerint, ám akkori belvárosi lakásunk kizárta a lehetőséget, a legközelebbi rágcsáló a szomszéd kisfiú aranyhörcsöge volt, azt több mint illetlenség lett volna kiönteni.
A János vitéz – ha le nem is nyűgözte hallgatóságát –, de Dorka és Bálint megbocsátották a költeménynek, hogy versben íródott, s így nehezebben lehet követni a mesét – ez pedig nagy szó. Egyszóval Petőfi egész tisztességes renoméra tett szert, s ez csak most rendült meg. Az ősz a ludas.
– Ez a Petőfi tökhülye – közölte Bálint mit sem törődve a jelenlévő felnőttek elszörnyedésével, akiknek e szentségtörés hallatán fennakadt a szemük. – Ez szereti az őszt. – És búsan bámult a verőfényes októberi napsütésbe, lehangoltan nézte a vörös-sárga-arany lombokat meg az őszülő Dunát – mert hogy úton voltunk éppen, én vezettem, ő a hátsó ülésen lázadozott.
– Na de – mondta az egyik felnőtt (talán éppen én) –, na de… – ám ennél tovább nem jutott.
– Igenis tökhülye. Mert azt mondja, ősz van már megint, és neki nagyon tetszik.
– „Itt van az ősz, itt van újra – mormoltam elérzékenyülten a volán mellett –, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.”
– Na ez az – mondta Bálint –, honnan tudod?
– Az ilyet tudja az ember – fölényeskedtem. [...]
OLVASSA TOVÁBB!