[...]Ettől kezdve minden a természet törvényszerűségei szerint működött; a talajból fölbuggyanó forrás erecskébe csordul, patakba testesedik, folyóba ömlik, s a folyó a tenger terébe tart, ilyen költői és ilyen egyszerű! a zajos és vidáman fortyogó mellékutcákból kilökődő emberi testek a nagyobb tömeg vonzásának engedelmeskedve benyomódtak a körúton haladó testek közé, Verocska pedig egy minden valószínűség szerint „Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép” fölkiáltással véget vethetett rögtönzött szereplésének, mert a teret elrekesztő eleven dugót kiszakítva, a futásban feldobogó lábak zajával zúdultak és torlódtak a hátunkra az emberek, és ez a löket is abba az egyetlen irányba hatott, előre, a Margit híd felé, ami persze még mindig nem jelentette azt, hogy a különböző hőfokú személyes szándékok egymáson csiholódó, dörzsölődő, szikrát vető és megfelelő gyúanyag híján minduntalan kilobbanó erői végleges egyezménnyé tüzesíthették volna egymást, és mégis bekövetkezett a változás, ezt mindenkinek éreznie kellett, mert megszűnt a kiáltozás, nem volt többé nevetés, szavalat, szónoklat, zászlólengetés, mintha ebbe a közös és egyetlen lehetséges irányba tömörödve mindenki a legkisebb közös nevezőbe, saját lépteinek a zajába húzódott volna vissza.
A lépteknek ez a tömegessége, tömöttsége, a Szent István körút egész mély árkát visszhangosan kitöltő, egyenletesen hullámzó ritmusa azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne visszavegye, hanem kifejezetten fokozza a közösség érzetét, amit még az is erősített, hogy a kitárt emeleti ablakokból fürtökben lógtak ki az emberek, integettek, velünk voltak és mégis külön, míg mi együtt voltunk idelenn és mégis velük, és mindettől az önnön súlyát és erejét érzékelő, minden lépésétől egyre nehézkesebbé lassúdó komolyság vette át a vezető szólamot.
A Szent István körút széles árka a Pannónia utca, a mai Rajk Lászó utca torkolatától lassan emelkedni kezd, hogy aztán a Pozsonyi útnál enyhe ívben hajolhasson rá a Margit hídra, ez az emelkedő, ez a finom ív és ráhajlás békés napokban nem nagyon észlelhető, s ha azon az estén nem mentem volna ebben a tömegben, akkor bizonyára én magam sem tulajdonítok különös fontosságot neki; az ember csupán használja a városát, anélkül, hogy tudatában lenne az utcák és terek tulajdonságainak.
A hídfőnél ugyanis két különböző irányból áramló és két teljesen különböző kedélyű folyam találkozott ezen a hajlaton, ami azonnal magyarázatot adott arra, miért lassúdtak le a mi lépteink, miért kellett a mi menetünknek ilyen tömörré, komollyá és szótlanná változnia, mi fölfelé mentünk, velünk szemben azonban lefelé jöttek a hídról, s a lejtő hajlatára lépő tömeg nem csak helyzeti energiájánál fogva volt erősebb, hanem szervezettebb, vidámabb is, egyetértőbb, fiatalabb és energikusabb, mintha ők már valami egységükből és erejükből fakadó győzelmet tudhattak volna a hátuk mögött, egymásba karolva, énekelve, a lépésük ütemére költött rigmusokat kiáltva jöttek, s anélkül, hogy a karokkal összefont, a híd teljes szélességét kitöltő sorok fölbomlottak volna, nagy íveket kanyarítva ki maguknak a hídfő előtti útkereszteződés teréből, soronként fordultak át a Balassi Bálint utcára, sorra sor; a mi tömött, de rendezetlenebb, fölfelé törekvő, de sokkal inkább egyéni indulatokból és személyes szándékokból összepréselődő tömegünknek pedig e végtelen legyező szárnyaiként szétnyíló sorok közé kellett beékelődnie, zűrzavaros hullámokban belökődnie, a folyamatos nyílás és záródás között adódó sugaras résekbe rendetlenül szétbomolva becsapódnia, berohannia; beözönleni.
Vannak órák, amikor az ember a testvériség érzetétől elfelejti saját testiségének összes nyűgét és szükségeit, nem fáradt, nem valakit szeret, nem éhes, nem fázik, nem szomjas, nincs melege, és nem kell vizelnie; ez volt az óra.
Rohantunk, s miközben Szentes tudni vélte, hogy ezek egyetemisták, a Bem térről jönnek, ránk zárult a sor, befogadott, s bár megbontottuk a rendjüket és egységüket, derűjükből és öntudatukból viszont valami átáramlott belénk, ugyanakkor mindenki hangosan beszélni kezdett, mert a különböző irányokból érkező és különböző kedélyüket hevesen elvegyítő emberek azonnal kicserélték tapasztalataikat, mindenki fennhangon, idegennel ismerősként, hallva és túlkiáltva; megtudtuk, ott ki szónokolt, miként vélekedik, mit követelt, közöltük, hogy tankot látunk katonákkal, munkások jönnek a Váci útról, a hadsereg is velünk, s ettől a heves elvegyüléstől, a híreknek e gyors cseréjétől nemcsak fölborzolódott, de újabb derűs megerősítésre is talált magában a valamelyest fellazult menet.
Így mentünk az Országház felé.
Szentes pedig, mintha föltételezné, hogy az ekként összezúduló eseményekről más véleménnyel vagyok, és mégse óhajtaná másoknak kiszolgáltatni esetleges különállásom tényét, egészen közel hajolt hozzám, a Stark se hallja, közös izgalmunkban valahogyan belehajoltunk egymás arcába, most már én is világosan láthatom, mondta, a saját szememmel láthatom, hogy ennek a rendszernek vége.
Hogyne látnám, látom, válaszoltam, és elrántottam a fejem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből.
Az Országház sötét kupolája, a csúcsán világító testesen vörös csillaggal, amit alig néhány hónapja tettek föl oda, utunk tengelyébe került.
Bizonyára mulatságosan hatottam a rajztáblámmal, a tömött iskolatáskámmal, az este kivételes eseményeit sajátos családi tapasztalataimmal összhangba hozó, felelősségteljesen komoly ábrázatommal, mert e jövőre vonatkozó kétely olyannyira meglepte őt, hogy nevetnie kellett; ám ugyanabban a pillanatban, amikor eldönthettem volna, valójában miért nevet, valaki hátulról átnyalábolt, és egy tenyér erősen, puhán és melegen lefogta a szemem.
Már megint mondja a tanulságokat, már megint mondja a tanulságokat, kiáltozta Kálmán, ugrándozott, a kaszáló karjával csapdosott örömében, és zavartan állt a három gimnazista a péktanoncok között; de nem állhattunk, menni kellett.
A rajztáblát egyébként a téren, a Kossuth-szobor talapzatánál veszítettem el, Kálmán fölmászott, én utánamásztam, látni akartuk az egész teret betöltő embertömeget, amint eget reszkettető ordítással követeli, hogy oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot, és akkor, mint egy szemhunyás, minden lámpa kialszik a téren, csak a csillag világít a kupola csúcsán, az elégedetlenség robaja feldübörög, füttykoncertbe robban, fújolásba, majd hirtelen csend lesz, és ebben a csendben az emberek a fejük fölé emelt újságokból gyújtanak fáklyát, és mintha viharzó, csapongó, megkavarodó szél fújna át egy végtelen mezőn, az egész teret fényárba borító tűz föllobogott, áthullámzott, laposan ellobogott, elparázslott, kihunyt a fejek fölött a hatalmas téren, és újra gyúlt, újra terjedt, foltosan fölvillogott, szétterült, fehéren kavargott át a tűzvész, megint sárgás hullámokat csapott, és vöröslőn pislákolva hullott a lábak közé; az iskolatáskám pedig néhány óra múlva a Puskin utca és a Bródy Sándor utca kereszteződésében, az üres aszfalton maradt, ott, ahol Kálmán futás közben még beleharapva szilvalekváros kenyerébe, elvágódott egy tetőről lezúduló sorozat elől, és én azt hittem, ilyen ügyes, azt hittem, csak lekváros lett az arca. [...]