[...]A két könyököm a hídon, fejem lehajlott, nézem a vizet. Egyszer csak a víz megáll, és a híd megy velem előre. Megy a híd gyorsan, egyenletesen úszik a víz felett és kőpillérei erősen nyomulnak a makacs hullámok közé, szaggatják őket, és vízfoszlányaikat jobbra-balra szórják. Gyönyörködöm ebben a szép csalódásban és hirtelen visszaemlékszem egy szegény fahídra, amelyen épp úgy állottam magamban gyerekkoromban egy kis ér fölött, amelyet Kösélynek hívnak, az isten tudja, miért. A híd így elkezdett menni velem és én jól megfogóztam hogy el ne szédüljek, és azt hittem, hogy a híd most végig visz a Kösélyen, a Kösélyről a híd átmegy a Berettyóra, a Berettyóról a Kőrösre, a Kőrösről a Tiszára, a Tiszáról a Dunára, a Dunáról a Fekete-tengerre. A Fekete-tenger közepén nekiütközik a híd egy fehér szigetnek, a szigetnek gyöngyvirágból van a mezeje, a gyöngyvirágban selyem bárányok legelésznek, arany csengőcskék csilingelnek a nyakukon szórakozottan, a bárányokat angyalok legeltetik, akik mosolyogva és merengve sétálnak a bárányok után és arany hegedűn játszanak arany muzsikát és a hegedű úgy sétál a csengő után, mint az angyalok a bárányok után. [...]
