[...] (2. Nincs a világon. Erdély Miklós emlékmű) XXX. Nincs a világon egyetlen olyan jól megépített vízlépcső, amely ne tette volna szebbé a tájat az eredetinél. Szerintem ilyen lett ez is. És ott áll csakugyan. És hús és vér.
Elő voltam fizetve a Kortársra meg az Új Írásra. Kilencre kellett bejárni, ez 1970-ben volt, gyerünk, dolgoztam, akkoriban nagyon erőszakosan kellett járnom ahhoz, hogy ne remegjenek a lábaim. Akkor az Új Írást olvastam a villamoson. A villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. Visszafelé belerendezek az életembe, hogy ne kelljen ilyen könnyen megnyugtatni magam. Olvastam az irodalmat, és abból meg lehetett tudni, hogy nem leszek író, és még csak nem is vagyok, és eszembe sem jutott, hogy talán félek és utálok, és hogy mennyire nem vagyok szabad. Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat. Szép arányosan foglalta el a papírt az irodalom. Hogy egyre kisebb lett, aki olvasott. Elképzeltem az irodalmat. Talán adnék neki egy kemény piskótát. Vagy piszkálnám vele, és nem adnám fel. Megpiszkálhatnám az orra alatt. Hátha tüsszög.
Csak ahhoz túlzottan be vagyok szarva.
És nem vagyok valami egészen más.
Hát akkor nyilván más meg igazgató akarna lenni, vagy az is lett, és valahogy elkezdte ő is az elején. A tételeknél, vagy hol. Esetleg már a nyolc elemiben nekikezdett. Mások meg mással próbálkoznak, Istenem. Akkor úgyis dolgozni mentem a könyvesboltba, és megcsomósodni egy kicsit. Na jó, és tényleg azt hittem, hogy az majd kiegészít engem, vagy jól a nyakába sózok egyet, vagy valami sokkal rosszabb lesz.
A nyakába is sóztam. Ne sózna vissza.
De épp’ akkor kezdték el a hetvenes éveket, akkor kezdtek visszarendezni, megannyi rendezők. És az, hogy; vagy-e, Uram, vagy nem, nincs egyáltalán, de hogyan lehetnél. Hogy van-e a gondviselés. Így múltak a napok, húszéves voltam, és nem mondhatnám, hogy elegem lett volna az erőszakból. Akkor, az elején nem ismertem senkit, pedig jó lett volna az a megszabadításhoz.
Ilyen volt az eleje, körülbelül.
A vége felé pedig, a vége felé – ez jó kegyetlenül hangzik. [...]