[...]A következő pillanatban ismét megragadták a könyörtelen, gépies kezek, s vitték, emelték, lódították ellenállhatatlan erővel. Volt ebben a sodródásban valami halálosan kéjes. Mellét csiklandozta a kéj, mint mikor hintázik, s lefelé suhan, s nyomban azután megint fölfelé. Majd a csontos kéz megint lecsattant, mintha a csontjait akarná összetörni, nem is a csontjait, hanem ami azon belül, legbelül van, s ami az apát a tébolyodásig dühíti. Ez rettenetesen fájt, de még jobban fájt az az érzés, hogy ez a magas, nyugodt, szőke bajuszú, kedves arcú, szelíd szemű ember őt veri, a kisfiát, mert nem szereti a csirke mellhúsát…
De Lacika egyszeriben megértette, hogy a harc voltaképpen apja és anyja között folyik, s a verés nem annyira neki, mint inkább anyjának szól… Őt veri, a mamát, a papa… Finom rajzú száját összeszorította, busa fejét leszegve hallgatott. Rettenetesen megalázták az ütések. Hogyne! Iluska előtt verik, a szép Giza néni meg a ronda házvezetőnő előtt… És a megaláztatás jobban égette, mint az alfelére zuhogó csapások. Azonban óriási gőg támadt fel benne. Megvetette anyját, mert görcsösen védelmezte őt. Mintha védelmezni kellene! Ahelyett hogy példát venne róla, s ugyanolyan szótlanul, összeszorított szájjal tűrné a verést. Nem menekült az anyjához, hanem állta apja kemény ütéseit, majd sárga pillantását is. Milyen hajthatatlan ez az erős férfi, s milyen szánalmas az anyja, ahogy védelmezi, ahogy siránkozik, könyörög, kapkod, pedig lám, ő nem is sír… [...]
OLVASSA TOVÁBB!