Nagy Lászlónak Budapest, 1972. december 16., szombat
Kedves Laci Bátyám!
A kétségbeesés meg a rémület adja kezembe a tollat. Alig-alig hevertem ki Kamondy László barátunk pusztulását (egyáltalán, kihevertem-e, szabad-e kiheverni?), és most, csütörtökön szembenéztek velem a fekete ólombetűk: MEGHALT KONDOR BÉLA. *17 Már a nekrológ olvasása közben Te jutottál eszembe, hiszen tudtam, hogy ő talán a legközelibb barátod volt – és azt is sejtettem, hogy szombatra kezemben lesz a méltó, igazi búcsúztató.
Most olvastam el. Igen, így kell a fájdalmon felülkerekedni, így kell szembenézni a „piszkos erőkkel”. Aki megbénul a Kígyó tekintetétől, tudjuk, mi a sorsa. De az első mondatod nagyon megütött, mert úgy éreztem, nekem is szól. Barátaim már csak a noteszomban vannak: nevek, címek, telefonszámok. Meg az emlékek. Évek óta élek elvadultan, ember-melegért dideregve, de erőm nincs, hogy elinduljak a baráti aklok felé. Se erőm, se bátorságom. Nem mer visszatérni a tékozló fiú! [...]