[...]Lator László: – Munkamódszerül című versében Kálnoky László ezt a tanácsot adja a költőnek:
Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.
Ez a négy sor nagyon jellemző megfogalmazójának egész költészetére: Kálnoky, az az érzésünk, csakugyan egyetlen pillantással átfogja az egész látványt, részleteiben és egészében hallatlanul pontosan rögzíti a világ kiválasztott darabját. Mintha lírája valami állandó veszélyérzet szorításában születne, amely nem fegyverletételre készteti, hanem tapasztalatainak minél teljesebb, minél végérvényesebb számbavételére. Ezért a semmi homályt nem tűrő fogalmazás, képeinek kemény, tiszta rajza, az olyannyira céltudatos szerkezet. Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Verseiben az erkölcsi ítéletmondás kényszere, szenvedélye érzik. Ritkán enged az ellágyulásnak. Verseiben van valami fájdalmas, már-már romantikus hevület, tartalmi-nyelvi emelkedettség, de ezt a lírai szólamot nyers, prózai, groteszk vagy éppen abszurd hangzatok ellenpontozzák. Verseiben szinte geometriai rend uralkodik, de a töretlen ívű mondatok, a kristályos felszín alatt egy sötét, alaktalan világ gomolyog: formátlan szörnyek, riasztó jelenések. Ilyen három szerepverse is, a görög hagyomány pusztító indulatú torzalakját megszólaltató Hérosztratosz, a kiégett szíve kísérteteivel, emberi értelmüket vesztett emlékeivel és az egész kietlen mindenséggel szembenéző Dosztojevszkij-hőst a maga színpadára állító Szvidrigajlov utolsó éjszakája és beszélgetésünk tárgya, a Hamlet elkallódott monológja. Hadd kérdezzelek hát meg, Laci: mikor írtad, miért éppen Hamlet szájába adod ezt a monológot? És beszéljünk aztán arról, hogy mennyire szerepjátszás, mennyire személyes vallomás ez a vers. [...]