[...]Egy tizenhárom-tizennégy esztendős forma sápadt, nagy szemű, sötét hajú leánykát találtam odabent: félig feküdt, félig ült az ágyban, a szeme csukva, két karja a feje fölött összefonva. Amikor beléptem, csodálkozva felnézett. – Hát te meg ki vagy? – kérdezte. Rámosolyogtam, leraktam a tálcát az ágya mellett álló asztalkára, a számra mutattam, és sajnálkozva széttártam a karomat, jelezve, hogy nem tudok beszélni. A leányka szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. – Néma vagy? – kérdezte megilletődve. – De azért érted, amit mondanak neked? – Erre megint csak bólogattam. – Kérjed az Urat, hogy adja vissza a hangodat! – mondta nagyon komolyan. – Ő visszaadta a vakok szeme világát, meggyógyította a siketet meg a vízkórost, biztosan a te hangodat is vissza tudja adni. Így születtél? Vagy régebben tudtál beszélni? – kérdezte kíváncsian. Megint bólintottam, de összeborzongtam, mert eszembe jutott az istálló, a villámfény, a démon fekete alakja az ajtónyílásban és mindaz, ami azután következett. A kisleány észrevehette, hogy összeborzadtam, mert aggodalmas hangon azt kérdezte: – Fázol? – Megráztam a fejem, aztán a tálcára mutattam, mosolyogva, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. A leányka kedvetlenül szemügyre vette az ennivalót. – Nincs étvágyam – mondta rosszkedvűen, aztán felragyogott az arca: – Nem vagy éhes? – kérdezte. De bizony éhes voltam: előző este óta nem ettem semmit. A leányka helyet mutatott nekem az ágya szélén, és együtt eszegettük a kalácsot, a húst meg teljes egészében meghagyta nekem. – Nem aludtam ám, amikor bejöttél! – mondta. – Azon gondolkodtam, én mit csináltam volna Szent Katalin helyében. Te el tudod képzelni, hogy inkább hagyod magadat kerékbe törni a hitedért, mintsem hogy áldozzál a bálványoknak? Én, attól félek, nem lennék képes rá – mondta igen szomorúan. [...]
