[...]Elrendelték, hogy a csehszlovákiai diákok hetenként jelentkezzenek a rendőrségen. Megalázó számonkérés. Az időpontot is megadták: vasárnap tizenegykor. Végighallgattuk a zengzetes istentiszteletet, énekeltem, imádkoztam, s hazamenet beugrottam a rendőrségre. A szolgálatos aláíratott velem valami ívet, s egy hétig nyugtom volt.
Tréfálkoztunk ezen a felesleges szigorúságon. Elmókáztuk. De csak eleinte. Aztán már nem ment. Restelltük. Szétnéztem, mielőtt beléptem a nagy vaskapun. Tétováztam, úgy rémlett, hogy mindenki engem figyel. Plakátokkal ragasztották tele a kerítéseket, a házak falát, a széles fatörzseket. A szabadság lett a jelszó. „Szabadság!” – így köszöntünk. Énekeltünk. Meneteltünk. „Nem lesz a tőke úr mirajtunk…”
Vasárnap tizenegykor bekopogtam a szolgálatos rendőr ajtaján. Aláírtam a nevemet… Hat nap múlva ismét jelentkeznem kell.
Húsvétkor legációba mentem egy észak-magyarországi kis faluba. Lelkesen hirdettem, hogy feltámadt Krisztus. Az ünnep másodnapjának estéjén gazdag vacsora borította az asztalt. Harsogva nevetett a pap, kínált, maga is ivott három ember helyett. Nótába csapott, szomorú emlékeket siratott, elhallgatott, majd újrakezdte: „Elindultam szép hazámból…”
– Magára illik ez, édes öcsém – emelte koccintásra a poharát. Fenékig ittuk.
– Se hazája, se istene – folytatta közel hajolva hozzám –, az igazhitű ember másként imádkozik. Alázatosabban. A prédikációkat jól elmondta, de az imádsága a harang nyelvéig sem jut fel.
Megszégyenítve hallgattam. A pap kárpótlásul teletöltötte a poharam.
– Énekelje velem, kedves öcsém: „Bú ebédem, bú vacsorám…” Az enyém is az – harapta félbe a sort. – Minden magyaré az. Nekünk csak a búsongás áll jól. Máskor hamisak vagyunk… Minek örüljek, két lányom van…
– Apa! – ugrott fel az asztaltól Ibolya, a kisebbik papleány.
– Csend!
Az asztal körül elnémult a beszélgetés. Mindenki a papra figyelt. Sírós képű felesége ijedten ajkához kapta a kezét.
– Dénes – súgta maga elé.
– A nagyobbik lányom rendőr, rangja is van, hadnagy, rendőrhadnagy. Nem jutott neki jobb kenyér. Betörők után nyomoz… Istenverése. Sok a magyar, kedves öcsém. Rákóczi óta bujdosik a magyar, mégis tele van vele az ország. A lányomnak csak egy uniformis jutott. Mi lesz belőle? Ide özönlenek maguk is. Ma még csak az iskola kell, holnap már a hivatalokban ülnek… Igyon – szólt rám hangosan.
Nem nyúltam a pohárért.
– Tiszteletes úr – emelte poharát a kántor. A pap nem figyelt rá.
– A lányom majd vigyáz magukra. Tanuljanak. Urak lesznek. Eleszik előlünk a kenyeret.
A kisebbik lány hozzám hajolt, és biztatón vállamra tette a kezét.
– Ne hallgassa – súgta kedveskedőn.
– Mindig mások jönnek. Erőszakosak, tolakszanak…
– Az istenért! – próbált közbeszólni a papné. Elég volt egy mogorva tekintet, asztalra szegte a fejét.
– Viseljék a sorsukat! – fújta magából a mérget a pap. Összetörte a jókedvet. Többet nem szólt. Beállt a sarokba, hátát a falnak támasztva ivott. Egymás után ürítgette a poharakat. Egykedvűen nézett maga elé, mintha keresne valamit az asztalon vagy a székek lábai között.
Ahogy oszlott a vendégsereg, kiosontam a szobából. Összekapkodtam sebtében a holmimat, kimásztam a kertre nyíló ablakon, és irány az állomás. Elszöktem. Ilyen még nem volt: az istenszolgáló legátus zsivány módjára hagyta ott a vendéglátó parókiát. [...]