[...]3. jelenet A szín két oldalán, elöl, magában Kálmán és Álmos, átkiabálnak a Tiszán egymásnak.
KÁLMÁN
Itthagyott a seregem, a magyar királyt otthagyták a hadai, hát nem érted, mit tettél, te mocsok, te hitvány szemét, te barom?! Ilyen még a történelemben nem fordult elő! Ilyen mélyen még magyar király nem aláztatott meg! Világraszóló szégyen ért engem, miattad, te hígvelejű baromállat!
ÁLMOS
Engem is itthagytak a magyari főurak, ez nem példátlan? Én nem királyi vérből való vagyok?
KÁLMÁN
Te egy rühes lázadó vagy, egy Koppány, egy vadállati Vazul!…
ÁLMOS
Vazul a mi ősapánk, bátyuska, ne feledd, a tiéd is, az enyém is!
KÁLMÁN
Miféle királyság az, ahol az urak maguk döntik el, mészárolják-e az ellenséget, vagy sem? Miféle tekintélye van a királynak ott, ahol a főtisztek hajnalban kilopóznak az ellenséghez, hogy egyezkedjenek vele?! Fogalmad sincs, édes öcsém, miféle bajt szakasztottál minden utódaink nyakába ezzel a hülye lázadásoddal!
ÁLMOS
Csak a saját nyakamba, édes bátyám. Mert az én seregem is elinalt, nemcsak a tiéd, és te vagy a király, sajnos, és engem elfogatsz, kardélre hánysz, kivájod a szememet, átszakítod a dobhártyámat, lemetéled a monyoróimat, Visegrádba záratsz, ahogy ez a mi családunk sorsában meg van írva eleve…
KÁLMÁN
Babonás barom, te mocsadék állat! Semmi sincs megírva eleve! Téged a rohadt, aljas csuhások bizgatnak, mert fáj nekik, hogy akárcsak László király, én se fogadtam hűbéresküt a római pápának, ez fáj nekik, és téged tolnak előre, te rongy, te báb, te tökéletes ürességű emberforma ártány!
ÁLMOS
Az fáj neked, te randa, szőrös, púpos, dadogó rém, hogy én dalia vagyok!
KÁLMÁN
Fáj a kurva istennek, de nem nekem!
ÁLMOS
Az fáj neked, hogy elszívtam előled az anyatejet, és ettől lettél nyomorékká!
KÁLMÁN
Már hogy szívtad volna el, később születtél, én akkor már nyers húst zabáltam, te faszfej! Hát nem látod, mire használnak, és kicsodák? A tökéletlen, arctalan massza, az ájtatos üresség, az nyom előre téged, a daliát, és nincs neked agyad, hogy észbe vedd! Ennek az útnak vége, hogy hűbérül ajánlod e földet a német császárnak, miként Péter és Endre, a gyöngék! Mitől nem nyughatsz a királyságodban, te horvát?! Mi kell? Nő kell? Adok én. Mi kell, zsákmány kell? Lövetek neked, te vaksi vadász! Tíz év béke után mit akarsz?! Nem megy a vadászat? Öregszel, öcsém? Akarsz – mindenki akar –, ilyen az ember, folyton akar – de mit akar?!
ÁLMOS
Mit ugrálsz, te sánta köpedék? Megyek Passauba a német császárhoz, ad nekem sereget, te hitszegő torz randaság, aztán megnézheted magadat, te tudós püspök, te herélt, nemtelen gazember, te törvényhozó vaksi könyvmoly! Úszd át a Tiszát, rajta, gyere, ölj meg, nem bírsz úszni se, te hülye! A kölkeidet is más ágyékok fabrikálták össze! Még hogy boszorkányok nincsenek, ahogy törvényben leírtad! Te vagy a legnagyobb kan-boszorka, és ezt mindenki tudja rólad! Hiába takarózol a törvényeidbe, kilóg a kénszagú, sánta, szőrös lábad a paragrafusaid alól!
Álmos fügét mutat Kálmánnak, és elmegy.
KÁLMÁN
Szétcincálom minden monyoródat, és a véredben mosakszom hetekig, te félkegyelmű!
Kálmán is elmegy. [...]