Túlteszem magam a kötelező gyászon. Ottlik meghalt, hát meghalt, én élek. Meghalok, mások majd túlteszik magukat a kötelező gyászukon, és élnek. Jól teszik. Jó érzés előre tudni, hogy így megy a világ előre. Ha élne, elnéző lenne velem, hiszen jóval messzibbre jutott. Nem tartozott a sápítozók népes táborába. Semmin nem kellett magát túltennie. Örökösen azon törte a fejét, amit nem értett, s ember tán meg sem érthet, de erről aztán soha nem hagyta félbe egyetlen mondatát sem.
Üres lett a szobája. Nekem meg el kell végeznem az utolsó őszi munkákat. A tavasz miatt. Puszta előrelátásból sem esik nehezemre elfelejteni a halálát. Csak a szobája marad meg, az üres, magára hagyott szobája, a céduláival. Mi lesz vele a cédulái nélkül. Harminc éve várok arra a bizonyos regényre, a folytatásra. Soha nem lesz már kész vele. Ez azért fájdalmas, nagyon fáj. Ráadásul a legönzőbb fájdalmak közé tartozik. Olyan halottra haragudni, aki néhány órával ezelőtt. De most aztán lehunyta.
Soha nem jártam a szobájában. Mindössze kétszer láttam őt, először a Puskin mozi lejtős előcsarnokában, aztán jóval később, népes esti társaságban. Nem váltottunk egymással többet, mindössze tíz mondatot. Az sem volt érdekes, merő udvariaskodás. De úristen, a cédulái. Mi lesz a céduláival? Hozzá merészel-e nyúlni valaki a céduláihoz? Tudhatja-e valaki, hogy melyik cédula melyik másikhoz tartozik? Lesz-e valaki, aki megfejti hieroglifáit?
Ilyenkor a szobák pora rákövesedik a bútorokra, a víz rákövesedik a vázájába száradt virágra, az illatokra is rákövesedik, és még a fényre is ráég a pormáz. De a cédulákat. Vigyázzatok, egy katedrális hever a szobában, kő mellett kő, mindegyik úgy, ahogy a másikra kell kerülnie. Nem vártunk hiába, emberek! A hátamat kellemesen süti az őszi nap, enyhén verítékezem, nem szólok senkihez, dombok, mezők, nincsen senki a környéken, madár sem szól, néha felnézek, végzem a dolgomat, és szép, hogy élek.
Szobájában megírt regénye, befejezve.
Ez is csak egy kép.
Nem a lélek anatómiája a lépcsőfordulóból.
Mintha annak a másik híres képnek lennék a festett szereplője, tépném és cibálnám, határtalan lenne bennem az indulat, követelném a jussomat. Semmit nem szégyellenék. Könyörögve kérnélek benneteket, hogy most az egyszer ne semmizzetek ki, adjátok ki a részemet.
Örökölni akarom minden leírt mondatát.