[...]Minthogy a sietős Ford kocsiban ülve, karjain egy-egy marokkal, szeme kendővel megvakítva, ifj. Hamiltonnak egy nedves zsebkendővel betemetett a szája, ezúttal nem fejezhette ki ifjúi neheztelését elrablói iránt a gyerekkorában gyakorolt s nyilván ősidők mélyéből kibuggyantott rituálé szerint. Mi több, fel sem állhatott, hogy újra leülhessen. Képzeletére kényszerült hagyatkozni. Miután újra meg újra megállapította – jóindulatú fiatalember –, hogy széles e világon ő maga senkit sem gyűlöl, tehát neki sem lehetnek ellenségei, így tarkón üttetése, illetve elrablása a Szent Ágoston-i csodafogalom körébe vág, mely szerint a csoda nem mond ellent a természetnek, csak a természetről alkotott ismereteinknek – ezt megállapítván s a bonyolult emberi társadalom életére is kiterjesztve, felhagyott a hiábavaló tépelődéssel, s tág tüdővel szívni kezdte a kocsi egyik nyitott ablakán behúzó nyárnövényi édes illatokat. Orrán át, szájában pecek lévén. Ifj. Hamilton ezúttal kedvelte a természetet. A motor érveréséből s a kerekek súrlódásából, valamint a szemben felzúgó kocsik gyér számából megállapítani vélte, hogy elhagyták az autópályát, s valamelyik regionális útvonalon futnak, körülbelül 150-160 km-es sebességgel. Elképzelte maga fölött Héliosz vágtató napszekerét, a szelíd Campagnára hullatva égő nappali fáklyáit. De a tenger zúgása még nem hallatszott, csak a felkelő szél. [...]
