Ősz volt. A nyírfák téli álmodáshoz
vetkőztek némán. A csend gondoláját
három fekete hattyú-felleg húzta
az alkonyat aranyló kék tavában.
Virágokról beszélgettünk. Minden szó
pirosan, kéken kezdett illatozni.
Beszéltünk a méhekről. Szavaink is
zenélő szárnyon méz után repültek.
Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról.
Arany karika lett minden szavunkból,
s vertük, míg Éden ajtajához értünk,
hol az Idő állt láng-kardú kerubként.
Beszélgettünk a nőkről. Szavaink mind
virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok
ragyogtak minden szirmon, és alattuk
gyémántos hátú viperák rajoztak.
Beszélgettünk a mártíros anyákról.
A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt
rajongtak, angyalszárnyuk nőtt ki sebten
és csókot vittek minden égi tájra.
Beszélgettünk a népekről. Szavunkban
mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek,
a Nap, mint Isten-szív, átlőve vérzett
a meggyalázott néptestvériségre.
Beszélgettünk az Istenről. Kigyúltunk,
mint csipkebokrok, két kis ibolyácska
kíváncsi lett s kikandikált a földből,
míg üzenettel Emberhonba mentünk.