Hajnali kékből s a Duna vizéből
tükröt csiszol magának
s felöltözik szalagos ifjú nyárnak
e vénülő szeptemberi vasárnap.
Öltözzön csak! s kilépve a tükörből,
mint csoda-tudó, elvarázsolt körből,
bűvöljön lugast, erdőt, ligetet
téglából és kőből.
Öltözzenek a járdaszéli fák is –
s míg a csobogó szelekben lemossák
a port, a kormot, a nyárvégi rozsdát,
hadd higgye mind erdei zöldnek lombját.
Öltözz vasárnapiba, Budapestem!
Mennyi pusztulás s mindíg élet támad:
utcáid, mint az újra-hajtó ágak –
tápláló anyjuk gyümölcsnek, virágnak.
Öltözz vasárnapiba, kedves város –
Legyen vígság Zuglóban, Angyalföldön,
hegyeiden, ligetben, Hűvösvölgyön –
óh, könnyebb így a börtön!
Óh, könnyebb így cellafalak közt lennem,
ha tudom, piros és kék léggömb lebben
fagylaltszagú gyerekkezekben
künn, a Városligetben.
Ha csont és tojáshéj fűbe dobva –
veszekszik a csősz, hiszen az a dolga…
Ha nem ágyú, nem is az ég dörög:
a kuglipálya dobja.
Ha öreg prolik az „ultit” bemondják –
ha sörhab őszíti az ifjak bajszát,
kik forgatva a rádió csavarját
fülelik: hálóba rúgják a labdát?
Ha Zuglóban… Én drága városrészem,
utcáidon úgy jártam, mintha réten –
s ki a bú poharát oly régen issza,
napfényt inni erkélyre ül Irénem.
De este lesz. Nékem korán van estém.
Közel Hozzád s mégis oly messze, árván,
lehajtom fejemet a szalmapárnán –
szivemben békesség virraszt, nem ármány.
De ti odakünn még vígadjatok –
csillagokkal kivert ég alatt jártok.
Szép őszi ég, hold, meteorhullások,
Budapestem, jóéjszakát kívánok!
1957. szeptember 20.