Viszály nem keserít, nem dühít, csak untat:
más újat akarunk, de másoljuk magunkat,
és olyan ósdi ez a lankadtság, a bánat,
hogy akik megszoktak, mégis megutálnak,
kis alázatunk, a látszat nem látszhat a gőgtől,
dölyfünkben nótásan az apró-voltunk bőg föl,
mégsem hisszük el, hogy mi vagyunk a jobbak,
noha egy rossz kor, s rosszkor, erre oktat,
csak tanulni nem tanultunk, bár miénk a példa,
a mély árba bukottak felszállt buboréka,
fulladó lökődik természettől így magasra,
lélegzetért, s nem hogy önmagát mutassa,
látszata nincs is, nyugtalan a felszín őrizetlen,
biztonságosabb volt talán lent, idegen vizekben,
a szabad ég azonban szabadon ránkborulhat,
tüze felszippant lelkeket és lelkes háborúkat,
vakon magunkba nézünk, csak magunkra van szemünk,
ragyogni látjuk, mi életben s lent tartott: bent a bűnt,
míg forrása, az ügyes erény, ösztön, titkos érdem
eltűnik, mint könnycsepp az álmodott fehérben,
s tétova dühvel vagy riadtan tapos vagy tapogat,
akit megijesztett; mert elfödött a ránk hullt patyolat,
lábnyomot rajzol maga elé, mint egykoron,
színe a régi vér, a sárga sár, az okos korom,
és nem tudja, valójában fényes tükrön állva vár,
valója s képe közt törékeny a szilárd határ,
s hogy égen, földön nincs más, mert nem lehet:
az egyetlen föld és emberenként azok az új egek –
viszály nem keserít, nem dühít, csak untat:
más újat akarunk, de másoljuk magunkat.