Ide vetett gyávaságod hazúg erénye.
Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs!
Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz
már, nincs, akit magányom karja el nem érne!
Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé
a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert.
De most mellednek fordítom a szörnyű fegyvert,
mit te rántottál fel az én mellem elé!
Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit
s elmult szelídségem – és most már neked is rossz!
Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz
s gyengéden megcsókolni alvó melleid…
De eldobtál magadtól! hát nyisd szemedet meg,
most nyögnöd kell, amivé tettél: társtalan
és léttelen Medúza-létem… Vad hajam
sziszegő kígyói melledre tekeregnek,
s – nézz rám: kővémeredsz! halál s kín lett a szépség,
kit szerettél, mert gyáván eldobtad: komor
s mély bánatú tekintetem, és arcomon
minden vonást az iszonyat ollója tép szét!
Itt, köröttem a redves unalom világít
s a tespedés zajtalan árja állva fut,
a szeretet mélyeihez nem ás le út,
a közöny minden mélyt s magast egy szintre ránt itt!
Gyáva voltál! most én leszek – könyörtelen.
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hiányod ma fáj még,
de benned, ott örökre ég e szörnyű tájék
iszonyata s föl-fölriaszt a förtelem!
Lásd be, hogy nem lehettem álnok, gyáva, pajzán
kényed tárgya, s örök marcangolás leszek
a melleden… Nem fényes diadal-jelek,
mint Medúza feje győztes Athéne paizsán.