Míg hallgattalak, hogy micsoda
képtelenségeket állítasz, valaki sírt
az öledben, én szinte örültem, hogy
nem kell tartanom többé attól, ami
bekövetkezett, mert ugyanaz kétszer
nem történhet meg. Egy férfi öle?
Ezen mindig nevettél. Öledben
feküdtem mégis. Volt még egy-két
végtelen óránk. Láttam a fátylában
süllyedve távozó napot. Vagyis a rémes
tojást, feltörve úszni, fehérjében
a sárgáját, a felhő nyári foszlányaiban
a pihés kontúrt. Újszülött testem,
kezdj új életet! – biztattam magamat.