Folytassuk a nappal egy jobb órájával, például ott, hogy… H. urat elhagyva, az E5VÖS Klub forgatagából átmentünk néhányan az IBOLYÁBA. Az IBOLYA, mint tudjuk virág is, presszó is, sőt még újabban – öblös előterében – tejbüfészerű képződmény is. Az egyik kenderszakállas barátom, míg szorgalmasan kortyolgatta a meleg sört, egyre csak hajtogatta, hogy létezik egy Nőitejgyűjtő és -elosztó állomás. Látta a telefonkönyvben. Azon nyomban a telefonkönyvhöz rohantunk volna, de momentán ott nem lehetett rohanni. Sűrűn voltak a széklábak, vendéglábak, és a kissé öregecske pincérnőlábak. Így hát csak kérdeztük: van-e számunkra való telefonkönyv? Volt. Belelapoztunk. És a szakállas barátunk megnyerte volna a fogadást, mert több ilyen nőitejbegyűjtő is létezik, van Budapesten. Ez jó vitaalapnak látszott egy egész délután eltöltéséhez, de mégis inkább arra terelődött a szó, hogy…
És ekkor H. úr is utánunk szökött az IBOLYÁBA. Ott állt tanácstalanul az ajtóban, mígnem integetésünkre, felénk vette az irányt, kissé bukdácsolva, néhol óvatosan oldalazva közeledett asztalunkhoz. Két szék közé egy harmadik széket nyomorítottunk, s oda ülhetett. A sör már hidegebb lett a hűtőládában, ebből kértünk újabb kört. H. úr csaknem egy hajtásra kiitta az üveget. Poharat nem kért, egy szép, testes korsónak képzelte a kezében levő barnásfeketét, amikor szájához emelte, mint valami kitikkadt pályamunkás, vagy bányából felszínre vetődött műszakvégi vájár, úgy kortyolta, oly mohón eresztette le torkán a sört. Egy keveset azért hagyott az üveg alján. Jámborul nézett körül, és azt a csöpp maradékot csecsemőknek való tejnek láttuk ott az üveg irdatlan mélyén. Habzott, szinte gügyögött, hogy igya már meg H. úr, mert összemegy kicsinységében. De nem itta meg. Unottan hagyta, rázogatta, melegítette, szinte felforralta. Nyeleten felüli „nőitej” volt, nem ízlett H. úrnak. A következő körökben mi is igazodtunk ezen – IBOLYÁBAN folyó – happeninghez. Csak úgy üvegből ittuk a sört. A pincérnők először rosszallóan néztek ránk, aztán élvezték, hogy nem kell poharakat töltögetniük. El is tüntették a poharakat az asztalról, nehogy leverjünk egyet is, mert a kezek széles mozdulatokba kezdtek. H. úr hallgatta barátaimat, akik most neki, az iderándult H. úrnak akartak csillogni; egymás szavába vágtak, koszos restivé fokozva az illatos virágról elnevezett vendéglátóhelyet. Cigarettafüstön át, éktelen zajon át, mondták, mondták a magukét. Afelől nem lehetett kétsége H. úrnak, hogy amit mondtak, az az övék volt: testestül, lelkestül, szóstul, mondatostul. Jószerivel H. úr és én lettünk a nyájas, figyelő személyzet, meg egy-két, mindig mindenütt idegen kártyákba pislogó, szomszéd asztalbeli elefántfülű, de veszélytelen, elázott ürge. (Ámbátor ázottságot jól lehet színlelni; ezt tanítják a rendőriskolában. Legyenek áldottak, gondoltam, a mesékbe kezdő barátaim helyett.)
