Általában tartani szoktunk a közhelyektől, országunk közhelyeitől, a közhelyeinktől, szégyelljük, lenézzük, sőt hamisnak, hazugságnak tartjuk őket. Pedig igazak. Ha nem volnának igazak, pontosabban, ha nem tartalmaznának valamit az igazságból, akkor nem maradnának fönt, nem maradnának élve. Akár a demagógia, az is így működik. Lapos igazság, ez a közhely.
Amivel máris a pusztánál vagyunk. Szögezzük le: Magyarországon van puszta. Elég szép. Tanult kollégám, Petőfi írt róla ihletett sorokat. Én tájleírásban, hogy büszkélkedjem kicsit, nem vagyok jó: a puszta olyan, mint a nagy svájci hegyek, csak fordítva. Nálunk, ahol a hegy volna, ott nincsen semmi. De nem úgy, hogy onnét hiányoznék valami, a nincsen van, mert, úgy látszik, ott van a helye.
Ha nyugat felől jön az ember, a puszta az első Nincs. Addig csak Van van. Európa teli van, bárhova fordulunk, térben, időben, ott van valami. Amikor átlépjük a Dunát (nyugatról keletre), valami megváltozik. Nem olyan egyszerűen, hogy véget ért Európa, de annyira legalább, hogy ez a vég eszünkbe jusson, és rögtön cáfoljuk. De hogy talán mégis igaz, amit a 19. századi Abendland gondolt rólunk, hogy végtére mi egy Európában véletlenül lehorgonyzott, nomád nép volnánk. Vad és félelmetes.
Arra gondolhatnom, hogy én egy vad és félelmetes nép volnék, igen kellemes.
A puszta azonban nemcsak ez az ijesztő és fenséges metafizikai ásítás, hanem konkrét is. Flóra és fauna, raritások. Keresztes viperát én is láttam. És valami hihetetlen, csillagokkal tömött, augusztusi égbolt tud fölé borulni. Az alatt állva mást gondol az ember magáról, a világról, mint mondjuk Budapesten vagy Aarauban. De ez, gondolom, így lehet a Matterhornon is. (Először Zugspitzét írtam, de kiderült, hogy az nem is Svájcban van.)
És akkor még nem beszéltünk a pusztán előforduló legelképesztőbb tüneményről, a délibábról. Az olyan mesés, hogy meg sem próbálom elmondani. Iskolában tanultuk a fénytani magyarázatát, de már elfelejtettem. Az álmokat úgysem lehet megmagyarázni. [...]