I.A tündérhal Hol volt, hol nem volt, de Bükkfa Dani
volt a herceg nagyhangú hajdúja.
Ő vigyázott tóra és a halra,
olyan volt, akár a fölfújt duda:
kövér és mindjárt ordításra kész,
Bükkfa Dani, a nagyhangú vitéz.
S hogy mindent lásson, akár a gébics,
magasan fészkelt a dombtetőn,
s valahányszor kiült a tornácra,
szeme vizslatva járt a vízen és mezőn,
amerre a szegény halászok jártak,
mindig azt leste: vajjon mit csinálnak?
Teli-e a háló szép zsíros hallal?
S két pontyból is elvett volna hármat,
csak hogy kedveskedjék herceg urának…
Most is ahogy izzadva halásztak,
s húzták a hálót a tóról patakra,
tüstént csizmát rántott, s leszaladt a partra.
Forgott a szeme, mint a gurgula,
s kimeresztve leste a nagyhálót:
dagad-e? De bezzeg megnyúlott a képe,
mert könnyen jött, alig-alig ficánkolt.
Sápadt, már látta, Halas Józsi ebből
vásárra alig szedhet föl a gyepről.
De egyszerre – csudák csudája –
megakad a háló a hínárba.
Néz a halászgazda, s szól: – Lassabban… ejnye… –
s majd leesik a tíz halász álla…
Bükkfa Dani már-már belegázol,
majd kiugrik a szattyáncsizmából.
A halászok kötésig feltűrve,
bámulják, mit hoz hálójuk csücske.
Szép fátylas hal!… Úszója szivárvány,
szeme csillag, hátán a hold tükre…
Nem is hal… A halak tündére.
Nem juthat ez senki tepsijére.
De megkordul Bükkfa Dani gyomra.
Nagyot nyel, félretörli bajszát.
– Fogd meg, úgyse ettem még szivárványt! –
így adja Marcinak parancsát…
S Hattyú Marci, a halászlegényke
lépne is, meg nem is igen lépne. [...]