[...]Életem legboldogabb napjai voltak ezek. Reggel lementem a tengerpartra, órák hosszat bámultam a hajókat, a végtelennek látszó tengert, és álmodoztam. Egy sziklahasadékban rejtőztem el, nehogy megzavarjanak, és gyerekkori kincseim közt próbáltam elképzelni azt a másik világot, amelyik tele van dicsőséggel, harccal, ahol végre megmutathatom, ki vagyok. Még az asszonyos hízelgések sem voltak akkor a terhemre. Úgy fogadtam, mint jogos és nekem kijáró adót. Hallgattam a lantos énekét, és mintha magamról hallanék. Kerestem a férfiak társaságát, és azok nem kergettek el durva beszéddel, maguk közé tartozónak tekintettek, és az úti készületekben is hagytak segédkezni. Odüsszeusz furcsán figyelő mosolya sem sértett már. Azt kutatja talán, gondoltam magamban, hogy milyen harcos leszek, és járás közben igyekeztem megfeszíteni az izmaimat, kihúztam magam, hogy még magasabbnak, erősebbnek, délcegebbnek látsszak. Odüsszeusz pedig nem szűkölködött dicséretekben. Mindig tudott olyasmit mondani, amire megremegtem a gyönyörűségtől. Lesütöttem a szemem, s így sosem vettem észre a szája körül azt a ravasz mosolyt, amelyet később olyan jól megismerhettem. Önhitt tacskó voltam, akit ki lehetett fizetni bármivel, csak éppen üveggolyókat nem csörgetett az orrom előtt. Hogy a görögség dísze leszek, a trójaiak, ha közibük vágtatok harci kocsimon, azonnal megfutnak. De a tanácsban, ott sem kutya az ifjúi bölcsesség, és a nagy ünnepi versenyeken… Isten tudja, mi mindennel nem tömte a fejemet, én meg szűzien pirulva fogadtam a bókokat, és titokban az utolsó szóig készpénznek vettem mindent. Hogy hős leszek, és hősiességgel valamire is mehet az ember, hogy erős vagyok, és az erő számít, hogy mindenki becsül a görögök között, legfőképpen persze Odüsszeusz maga, és ezt az általános megbecsülést meg is érdemlem. Büszke lehetek magamra, mert az vagyok, aki vagyok, mert görög, mert fiatal, erős, ügyes, szép és mit tudom én, még mi nem vagyok. Mindent elhittem magamról, s eszembe sem jutott, hogy üresfejű, önhitt és mérhetetlenül ostoba volnék, és legfőképpen nevetséges majom, ahogy kellőképpen adva magamra, méltóságteljesen megszemlélem a hajókat, s az embereket fontoskodó butaságokkal gyötröm. Hőshöz illő komor képet vágtam, egész napra boldoggá tett, ha úgy éreztem, viselkedésem méltó az eljövendő nagy szerephez. Csak azt nem tudom, a többiek hogy bírták ki nevetés nélkül. Különösen Odüsszeusz. Mert ő úgyszólván mindig mellettem volt, adta alám a lovat. „Így kell egy görög hősnek, úgy kell a görög harcosnak; bizony jól teszed, hogy mindennek utánanézel; az igazi harcoson mindig látszik, hogy kicsoda, gyakorolni kell magunkat az erényekben.” Ilyeneket mondogatott, és képzelem, közben majd megfulladt a visszafojtott röhögéstől. De kibírta, én meg rendületlenül adtam a bankot. Jól egymásra találtunk. Az ellenszenves, beképzelt kamasz és a sokat próbált, tapasztalt csaló. Meg lehetett velem elégedve. [...]
