[...]Júlia most is elpirul, eszébe jutott az az este. Nővére férje gyári munkás, tehát nincs beszolgáltatási kötelezettsége. A kertjükben termett krumpli héjával, ételmaradékkal, muruggyával, gezemicével hizlaltak egy kis csocsát, talán nyolcvan kilósat. Karácsonyra levágták. Az anyjának küldtek egy tányér kóstolót, de mire ő hazaért, már elfogyott. Karácsony estéjén ő meg bátyja – gazdalegény létére kocsikísérőül szegődött, valami pénz legyen a háznál – elmentek a nővéréhez, vitték a kártyát is. Ürügynek? Nem beszéltek össze, aznap szó sem esett a disznóról. Az új lakótelepen még nem volt villany, út se. Nehéz lett volna eldönteni, melyik mélyebb: a sötétség vagy a sár. Bátyja fogta a csuklóját, el ne csússzon a bokáig érő dágványban, és el ne tévedjen, hiszen egymást sem látták, az ablakok fényforrásai után tájékozódtak. Ilyen estéken érzi a gyerek, hogy nagy fehér kutya követi csizmában. Jókedvűen toppantottak be, és leültek a sógorral kártyázni. Eszti összezárt szájjal, dacosan foltozott a sezlonon. Abban a pulóverben és abban a szoknyában, amit a Szovjetunióba való utazás előtt Júlia ajándékozott, mint neki feleslegest. Nem kínálta őket hússal.
Visszafelé is fogták egymás kezét, s a bátyja élénken mesélte, hogy mióta a teherautót kíséri, apránként megismeri az egész megyét – de Júliát annyira marta a szégyen, mintha ő vétkezett volna, ordenárén és jóvátehetetlenül. S látta magát „beérkezett” harmincöt évesen, amikor a nővére meg a sógora tőle kér kölcsön százezer forintot, hogy a házukat átépíthessék: fürdőszobát, télikertnek is beillő üvegezett verandát, kovácsoltvas kerítést készíttethessenek – mert a szoba-konyhás vityillóval a falusi ranglétra alsó grádusára süllyedtek. S boldogan ad, noha tudja, sohasem fogja visszakapni s még egy robogó árával is megtoldja majd, hogy az unokaöccse ne legyen csóróbb a pajtásainál. [...]