A nehéz cigaretták, szivarok és pipák barnásszürke füstjében megváltozott az emberek arca. Némelyik megnyúlt és elkeskenyedett, mások viszont kerekebbek lettek, mint egyébként. A gyérülő fény és a levegő megváltozott összetétele torzította a formákat. Ahogy távolodtak Budapesttől, hangosabbak lettek az emberek, érzékeik tompábbá váltak. A füstbe pálinka, sör, borgőz és a különböző gondossággal ápolt testek szaga keveredett. A szagok sokfélesége, a maradék levegő és a dohányfüst egységes légnemű anyaggá ötvöződött, s ez a szaganyag puhán, bénítóan kitöltötte a szombati munkásvonat belsejét. A munkában elfáradt emberek verejtékező, lila fejjel imbolyogtak a szürkésbarna köd mélyén, s kártyalapokat, üveget vagy poharat tartottak a kezükben. Beszéltek egymáshoz, hadonásztak, röhögtek, panaszkodtak, néhányan halkan, bizonytalanul próbálgattak egy régi népdalt, aminek elfelejtették a szövegét és a dallamát. A kocsi végében kofákat és szállási lányokat szorongattak a legények.
Füzesabony után Ányos Mihály felállt, és résnyire nyitotta az ablakot. Alighogy beáramlott egy szippantásnyi levegő, néhányan felvágták a fejüket és odakiáltottak:
– Ne engedje ki a meleget! Hallja? Húzza föl!
– Szeretitek a szagotokat? – kérdezte Ányos Mihály.
Öten is felhördültek, s üveggel a kézben elindultak feléje a kártyások között.
Csertán József, aki vele szemben ült, s több mint tizenöt esztendeje együtt indultak el Pestre munkát keresni, felállt, és felhúzta az ablakot. A vagonon suttogó borzongás futott végig, s a lehúzott ablakról elterelte a figyelmet.
– Jön a Brazil… Jön a Brazil…
Alacsony, fehér szakállú öregember bukkant fel a padok között. A szeme fekete volt, a bőre kékesen barna. Nagy gyékényszatyorból húzogatta elő az üvegjeit, és sietve teleöntötte a kupákat, poharakat. Kasszírozott, s közben a szeme úgy repdesett, mint egy madár. Figyelte a kocsi bejáratát, az ablakokat, az embereket, az üvegjeit. Tartott a kalauztól és a vasúti rendőrségtől, de nem nagyon. Saját főzésű pálinkát mért a vonaton. Olcsóbban, mint az utasellátó, de nagy haszonnal.
Csertán József is odatartotta a mustárospoharát, amit utazásnál mindig magánál hordott, és beleméretett három féldecit. Fizetett, aztán odanyújtotta Ányosnak:
– Igyál, Mihály.
– Nem köll nekem pálinka.
– Igyál egy kicsit, Mihály, az egészségünkre.
Ányos átvette, lötyögtette egy kicsit, aztán kortyolt belőle. Csertán is ivott, majd a társához fordult:
– Eszed magadat valamiért?
– Tudod, mi jut nekem állandóan az eszembe?
Csertán még egyet kortyolt a pálinkából, és várakozott.
– Az agácos… [...]