Poromra vár a sugár,
mely a közömbös Kozmoszból
bőrömre esik, süt, melegít, hevít.
Nem messze innen táncolnak már,
pedig csak alkonyat van, még este sincs,
se éjszaka, se éjfél, se hajnal.
Van úgy – és lét, létezés ez is még –,
hogy hanyatt, egyedül: nem kell a testnek,
se a tudatnak, se az emlékezetnek,
se behúnyt szememnek:
a valóság, a végtelen, a semmi,
nem kell, mert nem lehet kérdezni, kézbe venni,
mert ami van, az egyszersmind nincs már,
megáll a gondolat az egyszerű, a pontos szavaknál,
s bár lehetne egy más helyet, egy másik életet
tervezni, kivárni, kikövezni még négyszögletesebbre,
a sakk-matt akkor is besújt a sáncba, a játszmába,
az összes kadenciába, és a test megmerevedik egyszer,
noha egy-egy pillanatban, amit elejt, túlél a tér, a kéz,
néha mintha élet nélkül is lehetne lenni.
