[...]2Édesanyám Tar Mihálynak, egy szegény bányászembernek az özvegye. Ötünket ő nevelt föl, méghozzá úgy, hogy tíz évig ő volt az egyetlen kereső a családban: de aki azt hiszi, hogy édesanyámból fáradt és elnyűtt és megroskadt öregasszony lett, az nagyon téved. Ma is ötször annyi életerő van benne, mint énbennem.
De amikor beengedtem a kapun, alig mert megcsókolni, halkan beszélt, és csak lábujjhegyen tipegett, mintha nagybeteg volnék. Megmondtam neki, amit Anyánk is mondott, amikor híre jött a kolostorok feloszlatásának, hogy ezt a csapást nem szomorúsággal, hanem alázattal kell fogadni. Olyan próbatétel ez, melyben ki-ki megmutatja, hogy hűsége és odaadása nem csorbul meg akkor sem, amikor már nem veszik körül a kolostor védő falai, és már nem védi a Rend szent fegyelme és a közös imák és ájtatosságok. Ettől édesanyám felvidámodott.
– Na, ennek örülök, édes Ilonám, és te is örülni fogsz, hogy milyen szép holmikat hoztam neked – mondta mosolyogva, amiből rögtön kiderült, hogy nem egészen jól értette Anyánk szavait, de én nem akartam magyarázkodni.
Aztán kicsomagolt. Közben elmondta, hogy elaludta a reggeli vonatot, mert az este ifibál volt, s ő agyon volt hajszolva. Nem tudtam, mi az ifibál, és mi köze hozzá édesanyámnak, de nem mertem kérdezősködni, bár már akkor megfogott az a sejtelem, hogy én nagyon sok mindenről nem tudok, ami egészen természetes odakint. Így például meg voltam akadva mindjárt a fehérneműkkel, melyeket édesanyám hozott. Csupa gyönyörű holmi volt, legnagyobbrészt vadonatúj, drága fehérnemű, három bátyám és Józsi öcsém ajándékai. Tizenöt éves voltam, amikor zárdába léptem; még gyermekruhát viseltem. Sohasem volt rajtam selyem alsó, magas sarkú cipő, átlátszó harisnya. Anyám segíteni akart az öltözködésnél, de kértem, hogy csak magyarázzon meg mindent, és aztán bementem a portásfülkébe.
Amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy meztelen vagyok. Eltakartam az arcom. – Ne tessék rám nézni, édesanyám – mondtam.
– Dehogynem nézek, mikor éppen nagyon jó rád nézni – mondta elégedetten.
– És hajad mennyi van? – kérdezte, mert még rajtam volt a fityula.
A hajam nem tetszett neki, pedig már négy hónapja növesztettük, de ő csak csóválta a fejét, és azt mondta, hogy majd csak kitalálunk valamit. A szoknyát fordítva vettem föl, és az első lépéseknél majdnem orra buktam a magas sarkú cipőmben. Édesanyám kézen fogott, és járni tanított, mint egy gyereket, nemcsak a magas sarkú cipő miatt, hanem azért is, mert mi, apácák, egészen másképp lépkedünk, mint a világi nők. Ezt próbálgattuk, és édesanyám figyelmeztetett, hogy ne hajtsam előre a fejem. Aztán kivett egy csomag aljából egy kis ékszerdobozt. Karóra volt benne.
– Ambrus bátyád küldte. Azt üzente, hogy viseld egészséggel.
Nagyon szép volt az óra. Csak azt nem értettem, hogy miért anyám hozta, mikor pedig azt írta legutóbb, hogy Ambrus bátyám, aki Debrecenben dolgozott hivatalban, mindenképpen ott akar lenni, amikor hazaérkezem.
– Valami közbejött neki – mondta anyám, s azt is elmesélte, hogy nem Sándor bátyáméknál fogok lakni, hanem otthon az édesanyámmal és Józsi öcsémmel. Nagyon meglepődtem. Levélben úgy terveztük, hogy Sándorékhoz megyek lakni, mert ott két kisgyerek van, s ha én vigyázok rájuk, akkor a sógornőm is munkába mehet.
– Nahát, ez nem sikerült – mondta édesanyám –, jobban mondva, az utolsó percben megmásítottuk az elhatározást.
Elgondolkoztam. Nagyon jó lett volna gyerekek körül lenni. Ránéztem édesanyámra.
– Tessék megmondani, édesanyám. Nem félnek maguk éntőlem egy kicsit? [...]