Lilás volt furcsán az égbolt,
mikor a kisfiú félőn a völgyön átkelt,
kantáros fazekában a friss, habos tejecske fel-
szuszogott, oly buján lihegtek körben a földek,
párzottak a gőzölgő, állati hangokat hallató
dombok, vihogtak az ágak, paráznán
susorázott az útmenti szedres – – –
ment a kisfiú, ment lopakodva,
és égett a talpa, a bőre,
vihorászott a kis patakocska,
ó nem, nem a fü-
zes alatt, hanem itt, az orr pereménél –
megnyalintotta: istenem, sós!
