[...]A kisszobában álltam a zöldhuzatos rekamié előtt. Tudtam, hogy a Nusi néni kint topog a leláncolt lábtörlőn, és nem érti, miért nem eresztem be. Ferdén süt a fény, halott csönd, nincsenek itthon, születésnap. Középen a nagymamám hímzett díszpárnája, a falon a párizsi ficsúr. A galamb idegesen forgatja fejét, nem lát keresztül a függönyön, Nusika néni újból csenget. Blondíner. Fejest ugrik a mélybe. Nusika néni, menj el, menekülj. Nem tudok mozogni, mint reggel, ébredés után, zsákban hörgő Ízisz. Huzat emelgeti a papírt a terítőn.
Anyu nemrég libákat terelt hajnalban a legelőre, most meg már ő fogad cselédet, pontosabban bejárónőt. Nusi néni jámbor lélek, kivárja a kedvező alkalmat, mikor először maradunk egyedül, és este sápadtan és szó nélkül odaadja anyámnak a keresztlevelemet. Polgári alkalmazott a háemben, fölvételkor szigorúan lekáderezték, együgyű kommunistának álcázta magát. Mikor apám tudomást szerez a klerikális reakció alattomos támadásáról, szolgálati fegyverével akarja keresztüllőni Nusika nénit, de Nusika néni addigra fogja a cókmókját, és távozik. Az értelmiségi szülőkkel elrondított káderlap mellé már csak egy frissen kikeresztelt gyerek hiányzott. Nem volt mit tenni, fokozott figyelmet fordítottak ateista nevelésemre.
Ennek következtében a vallásosságot sokáig az elmebaj minősített esetének tekintettem. Elképzelésemet igazolta, hogy lejárt a térre egy kacskakezű imbecil, Istenkének hívtuk, lihegve, összefüggéstelenül magyarázott a túlvilágról, egytónusú hangon, mintha könyvből olvasná. Eldobtam a kenyérhéjat, rám kiáltott, vedd fel és csókold meg, különben megvakulsz. Megint jött, ugyanazt szajkózta, elvertük.
Megvertük Istenkét.
Újra jött, újra megvertük. Kővel dobáltuk, és ez a hamuszín, kancsal törpe nem szaladt el, csak komolyan és sajnálkozva és szomorúan nézett ránk, majd megfordult, és kisétált az udvarról, miközben hátán, fején pufogtak a lövedékek.
Mint aki ajándékba kapja a szenvedést.
Este megkérdeztem otthon, hogy van-e isten, de apu rám szólt, hogy máskor ilyet meg ne halljon. Anyám gyanúsan hallgatott, később négyszemközt újból nekiszögeztem a kérdést. Az a szélsőséges szeretet-őrjöngés, amiben élt, túlmutatott az evilági tapasztalatokon. Csak mosolygott, mint aki átlát a szitán. A lábasokat zörgette a csapnál, és azt mondta, anyád kommunista.
A kombinált szekrény kulcsáról tarka szoknyás cérnabábu lógott, fehér csipketerítők simultak a bordás kárpitra. Szőnyegrojtok, naponta fésűvel kigereblyézve. A rojtok bármilyen egyenetlensége, borzassága, komor, nehezen múló bosszúságot váltott ki a háziakból. Gyerekek fején kötelező a nyílegyenes jobb oldali választék, apukák hátrafésülik, anyukák dauerolnak. Apu megtanít, hogy kell járni: a lábfejemet kicsit kifordítom, úgy elegáns.
Pöfögő kukta a konyhában, hosszú villával kell leemelni a sziszegő szelepsapkát, kitör a gőz a plafon felé. Ne menj oda. A kávéfőzők és a szódásszifonok felrobbannak; a tömítés. A legmodernebb technikai vívmányok: alumíniumlábos, bakelitfoglalat. A békekölcsönkötvényeken heroikus munkásalak gyürkőzik; ha kihúzzák, nagy öröm, ragyogunk. Gyorslista.
Tranzisztoros Tünde.
Moszkva! – énekel Muszlim Magomajev.
A tudományos-technikai forradalom másik csúcsteljesítménye: a csuklós busz. A csuklóban dülöngélni vidámparkos hangulat. A kalauz lyukasztója nyelén síp, azzal sípol a megállóban. Az autók lecsapódó táblával jelzik kanyarodási szándékukat. Tatraplan, Topolino, Opel Kapitän. Valamiért egy ideig úgy hívjuk, Opel Katalin. Jön a tavasz: kerekezzünk. Lakatos Vince és zenekara. Gyíkretikül és kutyanyelves takarékpersely. Pajtás fényképezőgép készenléti tokkal és Zorkij fényképezőgép örökvakuval. Foto Háber. Kantáros Gabi nadrág és Hukó gyermekágy. A neon és a nejlon. Kagylófotel, sublód, tüllszoknyás porcelánbalerinák, Mari keksz. Ledőlnek a tilalomfák. Bim-bam óra, lemberdzsek. Guri-guri függönytartó. Egérirtás görénnyel és jótállással. Tömegbélyeg. Lábrácsok. Kúp alakú, átlátszó műanyag sótartó. Linóleum és Ultrapaszta. Mosó. Hálastaféta és világszépe-választás. A benzinkút hercegnője. Dögei Imre, földművelésügyi miniszter. Kádár, apró, dögei. Van új a nap alatt. Varjú Vili. Adenauer és Emil Zátopek. Néhány perc külpolitika. Elhunyt Gonzales elvtárs. Hamarskjöld, mentsd meg Dzsamilát. Lumumba, a fekete vezér ott lakik, ahová a gólyák repülnek télire. Dollárpapa. Sokszemközt. Ordasok között. A tettes ismeretlen. Várható legmagasabb nappali hőmérséklet. Pataki fejszámoló művész és Öveges professzor. A szórakozott professzor. Szívküldi. Ipari rovat. Vezényel Bruno Walter. Mai szemmel. Szusza Feri. Élők és holtak. A Sipka-szoros hősei. Pár lépés a határ. Hírek, lapszemle. Gagarin gatyája. Válaszolunk hallgatóinknak. Röviköt. Keresz nemzetközi nagymester. Miska bácsi. Szervusz, Salvus. EK, KK, VVK.
Készül a vasárnapi ebéd, apu elvisz sétálni, a Szalainál fagyizunk, kistölcsér, nagytölcsér, vagy szörpöt iszunk, almuskát, csak anyu meg ne tudja, akkor kinek főz, sárga tulipántot veszünk a nénitől a Berlin Étterem mellett, szerbusz, Lacika, de aztán becsinálok, apu a tenyerén visz haza, elveszítjük a csokit, és ömlik a trutyi.
Felmászni az országházi oroszlánra. Fél évig sántítok, ráadásul apám kémei jelentik az esetet. Mintha minden lépésemről tudna, ez egyszerre nyomaszt és imponál.
De akkor miért engedi, hogy nyugati turistáknak görkorcsolya-bemutatót tartsunk rágógumiért? Egyikünk lefekszik, többnyire az Oczella, a többiek átugorják, aztán kunyizunk, aztán bunyó a zsákmányért. A buszablakon hajítják ki a csokikat, és röhögnek.
Anyuék túlóráznak, egyedül maradok az oviban, Ila néni kiszól a fürdőből, hogy vigyek be egy törülközőt. Fekete pamacs a lába közt, a mindenségit. Este belesek anyu hálóingén, neki is van, csak barna, a mindenségit.
Ezután az esti puszinál rendszeresen belesek, hm.
Borsodi Mariann a kettes számú szerelmem.
A dolog pikantériája, hogy a Borsodi Bányász az NB I. kiscsapata. A legfélősebb kislány és az állandó kiesőjelölt.
Mindez nem veszélyezteti azon esküm hitelét, hogy anyu lesz a feleségem.
Leendő feleségem minden alkalmat megragad, hogy közkinccsé tegye mulatságos szerelmi kalandjaim történetét, különös tekintettel a Borsodi Mariann iránt érzett gyengés érzelmeimre. A rokonok szórakoztatása érdekében váratlan árulásokra ragadtatja magát, amit aztán négyszemközt töredelmesen megbán, bocsánatért esedezik, de ha nem bocsátok meg azonnal, könnyes szemmel, mártír arccal magamra hagy.
Móricgátról hazafelé a vonaton elmeséltem a szemben ülő bácsinak, hogy a borjú odament a tehénhez, és bekapta a fütyijét. Csodálatos egy tehenke, csóválta meg a fejét, majd hátrahajolt, és elújságolta a hírt a komáknak, akik ordenáré kárörömmel hahotáztak, és anyám nem tudott hová lenni pironkodós zavarában.
Ez már megint micsoda?
Nem mondtam rosszat, a fütyi az fütyi, arról én nem tehetek, hogy a tehénnek négy van.
A fütyi, ezt már tudtam, aránytalan érzelmeket vált ki a felnőttekből, de azért ez túlzás.
Anyám kibökte végül, hogy azok nem fütyik, hanem a tehén cicije, amit ráadásul tőgynek hívnak, pfuj.
Ez borzasztó.
A cici eddig fönt volt és kettő, és nem hosszúkás, hanem kerek.
Jó, az tényleg furcsa, hogy négy fütykös egyszerre, de hát az egész tehén furcsa, a bőrét bentről rezegteti, csorog a nyála, múzik, amúgy aranyos, de buta.
Mi lesz itt még.
Éreztem anyámon, hogy sumákol, nem adja be a derekát.
Időnként magához vont, és a fejemre olvasta, hogy hiába hízelgek, mert ha felnövök, lányok után fogok futkosni (még hogy én), feléje se nézek, mert már semmit se fog jelenteni számomra, csak nyűg lesz a nyakamon, galádul a sorsára fogom hagyni stb. Egymásba folytak a könnyeink, fuldokolva szent fogadalmat tettem, hogy sose hagyom el, és mindenképpen ő lesz a feleségem, neki viszont meg kellett esküdnie, hogy halhatatlan.
Kvittek voltunk, mehettünk kanasztázni.
Azt álmodtam, hogy nem áll meg a lift a hatodikon, áttöri a tetőt, rázkódva emelkedik tovább az ég felé, és én várom, hogy mikor zuhanunk alá.
Liftakna, szülőcsatorna, örök fényesség.
Ha rossz fát tettem a tűzre, anyám disznófülű kutyabetyárnak nevezett, ha bizarr ötlettel álltam elő, így szólt: öreganyád térdekalácsa. Fürdés után vizes fejemet kendőbe csavarta, Zsuzsikának becézett, és bevallotta, mennyivel jobb lenne, ha kislánynak születek.
Apám, ha hülyültem, aszonta, te ágyúgolyó.
De hát hogy születhettem volna én kislánynak? Az énséghez a fiúság nem tartozik hozzá elválaszthatatlanul? Lehetséges, hogy volt idő, amikor születhettem volna vörös, szeplős, kövér kislánynak? (Most, hogy így mondod.)
Mikor megparancsoltam, hogy maradjon fiatal, külső, természeti szükségszerűségre hivatkozott, de a földhöz vágtam magam, és addig üvöltöttem, míg megígérte, hogy minden erejével ellenáll az öregedés kárhozatos kísértésének. Elutasítottam az állítást, hogy múlékony és romlandó anyagból vagyunk. Nem volt könnyű, látnom kellett, hogy ők is megbetegszenek, az apu taknyos, és percenként a zsebkendőbe trombitál, az anyunak meg eltörik a lépcsőn a lába, és lejön a bőr a könyökükről, megégeti őket a vasaló, az apu kopaszodik, az anyu kövéredik, és ellesett pillantásukban ott sötétlik a halandóság szomorú tébolya – mindezt tudtam, de nem volt tehetségem ezzel a tudással együtt élni.
Aktivizálódtak önvédelmi reflexeim, arra gondoltam, hogy meg kéne próbálnom kialakítani egy kudarckerülő és sikerorientált életstratégiát. Kerültem a fájdalmat, a veszélyes gondolatokat feledésre ítéltem. Minden álszerénység nélkül: innen kezdődik hülyeségem története.
Meghalni nem tudtam, most meg, hogy életre ítéltem magam, belehuhogtak életembe a halálfélelem kísértetei.
Életem egy seb, nem engedem, hogy a halál beforrassza.
A probléma megoldása a probléma megoldhatatlanságának állandó újrafogalmazását eredményezte, de hasznosabbnak tűnt az egészet törölni, hagytam józanul, hogy működjön a felejtőgép. [...]
OLVASSA TOVÁBB!