nézem a képet, először fekete-fehérben, úgy ünnepélyesebb. a háttérben is fekete-fehérek a röghegységek, egyértelműbb, egyértelműbb, hogy a fehér kabátos alak, akinek csak néhány vonása, néhány tartozéka, a szemüvege, a szemüvege árnyéka fekete, ugyanennek a tájnak a része, ahol viszont az ég fehér, és a táj domborulatai feketék.
áll, és a kezét a korlátra helyezi, éppen csak, mégis súlyosan. az arca, mert a kontúrok a formát emelik ki, nevetésre áll, homlokán, orrán, állán megcsillan a nap. a szája nem mosolyog, az egészről mégis egy szó jut eszembe, a derű.
nézem ugyanezt a képet színesben, egyszeribb lesz tőle, az alak így is fehér a kékek és a zöldek között, és talán nem annyira derűs, egyáltalán nem derűs, inkább szorong, sőt kétségbeesett, jobban kapaszkodik abba a korlátba.
újra megnézem a fekete-fehér képet, ott van rajta a derű és a remény, az otthonosság, az egésznek a tudása, ismerete. ami persze magában hordozza a szorongást.
a színes kép a test, a fekete-fehér a tudat és a lélek.