1. Életem során sohasem unatkoztam. Féltem sokszor. Hogy újra lekennek tetőtől talpig tehénszarral (ez egy ízben megtörtént). Meg hogy Jakab Sanyi, a kőműves, aki a szomszédos internátus falát falazza, leröppen a tetőről, és lekever egy nagy pofont, ha nem dobok föl neki a kertből néhány körtét. Hogy megrikácsolnak, ha olyasvalamit teszek, amit a felnőttek büntetnek. Megtanultam „nem félni félni”. De máig is maradandó: a tárgytalan szorongás. Beleket facsargató. Mintha mindig elhalasztottam volna valamit, vagy adósa volnék valakinek. Nehéz órák. Mélyponton vacog a lelkecske, a „semmi ágán ül szíve”. Megértem én az Isten- és Ördög-hívőket. Gyanúm: ezt az állapotot el nem viselik ők sem, a hirtelen rájuk törőt. Hasonlatos ez az állapot: lenni idegen városban, bezárva hangszigetelt szobába, ajtó-ablak nincs, lehelnek be levegőt (de kik?), szünedezőben az idő, nem tudhatni, miért vagyok itt. És mintha várakoznék valakire, de sejthetően soha nem jön el. Meg kellett tanulnom: a keserű órát kell elviselni, a továbbiak rosszabbak már nem lehetnek, jön a „csalfa” remény. (Heidegger úr mondott erről okos téziseket – egyetértek vele.)
2. Jövök a Körös-partról Békésen, fürdés után – még a Babai kocsmába se ugrom be nagyfröccsre –, a református templomban elharangozták a delet, nyári hőség, a tyúkok megtojtak, kodácsolnak. Ki tudja, miért, megállok egy poros levelű akácfa árnyékában, és akkor: „villámcsapás az agyban!” A jobb féltekéből indult majdnem átlósan, és a hal kulcscsontom fölött csapódik be. Amit átéltem? Káprázat. Megsemmisülés. Kis „Énségem” elvesztése. De hirtelen szertetágulás, mintha Univerzum volnék. Az élmény leírhatatlan. Külső zaj semmi. Fény-lét. Fölocsúdva hittem, én barom: „nap-szúrás”, „epilepsziás roham”? De utána! Mintha egy Nap-Körösben fürdőztem volna. Egész lényemnek és testemnek-végtagjaimnak hihetetlenül könnyedén, mint valaki koszos rabságból szabadult ember, majdnem táncolva mentem a változatlan hőségben, ismeretlen Haza útján hazafelé, a békési Irányi utcába. Más táj. Más ember.
Két tiszteletre méltónak mondtam el utána ezt a jelenést. Papp Zoltán rádiós barátomnak, aki úgyszintén ismerte ezt az állapotot, és bevallom, az „agy-villámcsapás” szót tőle kölcsönöztem. Nála ez a jelenség más agyterületről indul, és máshol a kikötője; és Pilinszky Jánosnak, aki is a jelenséget „saulusi kegyelemállapotnak” nevezte. Elgondolkodott. És mondta: „Tudod, ha ez kártékony erők csapása, akkor nyöszörögve kínlódsz hazáig. Megfürödtél a Fényességben – nem tehetsz róla.”
Ettől érintetten kezdődő kételkedés: vajon én vagyok-e én? És egyáltalán: létezik-e Én? Nem lehetséges-e, hogy valaki kezében valami szerszámféle vagyok, aki fúr-farag, csinál, és a csinálmány a tükör, homályos, és benne látom „magamat”?