Esterházy Péter emlékének
Van egy Márk. Szeretem. Autója volt, azért szerettem bele. Tél volt, vasárnap, és én anyámhoz mentem ebédelni. Annyira magányos voltam, hogy anyámnál ebédeltem minden vasárnap. Mechanikusan. Anyámnak ez terhes volt, de nem mondhatta a fiának, hogy fiam, ne gyere olyan gyakran. Nagyon öreg volt már, egy idő után észrevettem, hogy hazudik: nem ő főzte az ebédet, hanem valakivel főzette, nyilván a Fazekasnéval, a földszintről, észrevettem, főleg a túrós palacsinta, ott iskolák vannak, egészen másképp volt lerakva, mint azt hatvan év alatt anyámtól megszoktam.
Van egy Márk. Azóta is van. Mert odavitt a kocsijában, anyám háza előtt leparkolt, és én nem bírtam kiszállni. Ő se szólt. Csak néztük egymást az álló kocsiban. Most mi lesz. Anyám viszont egyvalamit gyűlölt: a késést. Sajnálom. Jól elkéstem. Pedig nem csókolóztunk a kocsiban akkor még. Hallgattunk, nagyon hosszan.
Van egy Márk. Szeret. És szerintem ez most már így is marad. Halálom pillanatában – ami, lévén hogy öreg vagyok, nem lehet nagyon messze – szóval halálom pillanatában is tudni fogom, hogy velem van. És minthogy utána már új információkhoz nem jutok, ez lesz róla az utolsó információm. S minthogy ez azután már nem módosulhat, örökké úgy marad. Vagyis ő örökké az enyém lesz.
Van egy Márk. Szeret. De akkor miért mobilozik állandóan, észre se veszi, ha beszélek hozzá. [...]