Fordította: Devecseri Gábor
[...]Az özönvíz. Deucalion és Pyrrha
Már-már mennyköveit készült mindenhova szórni.
Félt mégis, hogy a sok tűztől még lángbaborulhat
könnyen a szent s magas ég, s a világ nagy tengelye szét-ég;
s emlékszik, hogy a sorsban az áll, beköszönt az idő még,
melyben a tenger, a föld, meg az ég palotája kigyullad,
s mesterműve a nagy Mindennek a semmibe sorvad.
Cyclops-kéz remekelt villámot félrevet ekkor:
más módon tetszik büntetnie: mind a halandót
vízbeveszíti, a tág égből zúdítva le záport.
Aeolus odvában foglyul berekeszti az észak
szélvészét, meg a többi szelet, mely felleget űz-ver,
és kibocsátja Notust. Ez nedves szárnnyal előront:
rémületes képét szurok-éj feketéje borítja;
ősz fürtjén fut a víz, zápor nehezíti szakállát.
Homloka ködbe merült, mellén s csupa harmat a szárnyán.
És hogy a fenn függő sok felhőt ujja facsarja,
dördül az ég, s a magas mennyből sürün omlik a zápor.
Hírnöke Junónak, tarkálló-köntösü Iris,
vonja magához az árt, s felhőket etet vele ismét.
Földre terült a vetés; fogadalmai semmibe hulltán
sír, ki egész évben munkált, és íme hiába.
És nem elégszik meg Jupiter dühödése az éggel,
kékhaju testvérbátyja segít neki mind a vizekkel.
Egybehivat minden folyamot. Termébe uruknak
lépnek ezek, s ő szól: „Intést most hosszasan adnom
nem szükséges; erőtök kell. Ide minden erővel!
Nyissátok meg a házatokat, törjétek a gátat,
összes habjaitok közibé vágjátok a gyeplőt.”
Szólt a parancs; futnak, forrásokat ömleni nyitnak,
s tengernek törnek zabolátlan hömpölyödéssel.
S ő hármas szigonyát beütötte a földbe; alatta
megremegett s föltárta a föld útját a vizeknek.
Törnek a tág folyamok szabadon, sík réteken által;
fák sorait, veteményt, ragadoznak barmokat, embert,
házakat és szentélyt, szentélyből szobrokat, oltárt.
Hogyha maradt is ház, mely ilyen sok szörnyü veszéllyel
szembeszegülni tudott, tetejére a sűrü hab omlott
ennek is, örvények fenekén rejtőztek a tornyok.
Föld és tenger közt nem akadt már semmi különbség:
tenger volt minden; partnélküli tágterü tenger.
Dombra fut egy, másik görbült sajkába telepszik
és evezőt húz ott, hol ekével járt nem is oly rég;
ez gabonája fölött, lemerült laka legtetejében
jár ladikon, s amaz ott halakat fog a szilfa hegyében.
Volt, hogy a zöld rétnek talajába csapott be a horgony,
vagy szőlőhegyeken súrlódott görbe hajójuk;
s hol kecskék kecsesen, füveket faldosva futostak,
most tunya torz testtel terpedtek a tengeri borjak.
Városokat, házat, ligetet bámulnak a víznek
mélyén Nereisek, delfin-sereg él a berekben,
ágak közt surran, s rengő tölgyeknek ütődik.
Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt,
tigrist hurcol a hab; villámerejével a vadkan,
gyors lábával a szarvas ugyan mit is érhet e bajban?
S míg hosszan keresett halmot, hol megtelepedne,
lankadt szárnyaival lezuhant a madár a vizekbe.
Dombokat elboritott tombolva a tengeri torlat,
mostlett áradatok verdestek bérci tetőket.
Víz ragad el legtöbb elevent; s kit a víz rohanása
kímél meg, hosszas böjttel leigázza az éhség.
Aoniát Phocis különíti el oetai földtől,
dúsrögü föld, valamíg föld volt, hanem ekkor-időben
tenger része csupán, rohanó víz tágterü síkja.
Hegy magasul föl a csillagokig két csúccsal e tájon,
Parnassus nevü bérc, felhőn túlnyúlik az orma.
Itt hogy Deucalion (más földeket elfed a vízár)
és felesége kicsiny sajkán száraznak ütődött,
coryci nimfákhoz meg a bérc istenseregéhez
esd, s ahhoz, ki a jóshelyet akkor bírta, Themishez.
Nem volt férfiu jobb, igazabb soha Deucalionnál,
s isteneket jobban félő nő, mint felesége.
Most Jupiter, látván mocsarakba merülten a földet,
s életben pusztán egy férfiut annyi ezerből,
s életben pusztán egy nőt is olyan sok ezerből,
két igaz ártatlant, két jámbort, istenimádót,
szétoszlatta a fellegeket s Aquilóval a záport;
földet az égboltnak, s az eget föltárta a földnek.
Tenger mérge se tart, tesz félre szigonyt a vizeknek
fő ura és lecsitítja az árt, s felidézi a mélyből
fölmeredő, s vállán-tapadott kagylók boritotta
kéktestű Tritont: fújjon csiga-kürtbe azonnal,
adja a harsona-jelt a vizeknek, az áradatoknak,
hadd térjen haza mind. Öblös kürtjét veszi Triton,
kürtjét, mely lentről csavarosmód fölfele tágul,
s mely ha a tengernek közepén befogadja fuvását,
napkeleten s nyugaton búgása betölti a partot.
Most is, az istennek harmatgyöngy lepte szakállas
ajkán, mint kellett, az özönt takarodni terelte,
s meghallotta a földi folyók s a nagy ár valamennyi
habja a jelt, s a habok, hallván ezt, mind lecsitultak.
Már a folyó lelapul, domb látszik fölmagasodni;
tengeri part van már, medrében gördül a vízár,
tűnik elő a talaj, fogy a víz, megnő a mezőség,
sok nap után tarlott tetejét már látni a fáknak,
s lomb közt hátrahagyott iszapot ringatnak az ágak.
Föld lett újra a föld. De midőn ezt látja üresnek,
s árvult tájakon át hogy a mély csönd tartja uralmát,
Deucalion zokogásra fakad s Pyrrhához eképp szól:
„Ó, hugom, ó, feleségem, egyetlen megmaradott nő,
kit hozzám törzs és eredet kötözött legelőször,
majd meg a hitvesi ágy, a veszély maga köt ma tehozzád;
merre a nap lepihen, s hol kél sugarazni megint fenn,
teljes nép mi vagyunk ketten; más mind a vizekben.
S mindezidáig ugyan létünk sem biztos eléggé,
mit most megleltünk: sok felleg ijeszti a lelkünk.
Most, ha a végzet elől, te szegény, egyedül menekülsz meg,
mondd, hogyan éreznél? Hogyan is tudnád riadalmad
tűrni magányodban? Ki csitítana akkor a kínban?
Én – feleségem, hidd! –, ha fölébed a víz magasodnék,
most nyomodon halnék, fölibém is a víz magasodnék.
Bárcsak, akár az apám, tudnék támasztani népet:
gyúrhatnék földet, s tudnék bele önteni lelket!
Most a halandó faj kettőnkből áll csak a földön
(így végezte az ég), mintául csak mi maradtunk.”
Szólt; s együtt sírtak. Könyörögni kívántak az éghez
és szent jóslatokat hallgatva, kutatni kegyelmét.
Késedelem nélkül keresik föl a Cephisus árját:
még nem tiszta, de már maga medrét vágja vizével.
Habjai harmatját hintették öltözetükre
és a fejükre, s az istennő szent jósküszöbéhez
fordítják léptük: fedelét még rút mohaszőnyeg
szürkítette, s az oltárok még tűztelen álltak.
És hogy a lépcsőnél voltak, hamar arcraborultak
mindketten, s a hideg sziklát csókolta az ajkuk
félve, s eképp szóltak: „Ha az istenségnek a jámbor
esdés meglágyítja szivét, ha elűzi haragját,
mint mentjük, mondd meg, Themis, ismét emberi fajtánk
létre, te legszelidebb, lemerült lelkünk te emeld föl.”
Ekkor az istennő meghatva „Eredjetek,” így szólt,
„födve legyen fejetek, s a ruhátokat öv ne szorítsa,
s hátrahajítsátok csontját a hatalmas anyának.”
Ámulnak hosszan, majd csöndjük megtöri Pyrrha,
és mit az istennő kívánt, végezni vonakszik,
kérleli félve, bocsásson meg: fél széthajigálni
csontjait anyjának, megsérteni ezzel az árnyát.
Ismétlik közben rejtett értelmü beszédét
annak a jóslatnak, s tanakodnak is egyre felőle.
S most a Prometheus-sarj Epimetheus lány-ivadékát
nyugtatva beszél, s „Vagy” eképp szól „megcsal az elmém,
vagy kegyes és nem akar vétekre vezetni a végzés.
Mert nagy anyánk: ez a föld; s a kövek testében a mondott
csontok: hát ezeket kell nekünk hátradobálnunk.”
Bárha a Titan-lány szivesen hallgatta e jósszót,
kétes volt a remény: kétkedtek erősen az égnek
intelmében még. De ugyan mit is árthat a próba?
Indulnak, befödik fejüket, s övüket kibogozzák,
s hátrafelé, mint szólt a parancs, köveket hajigálnak.
És a kövek (hinnéd-e, ha nem tanusítja a régmúlt?)
már a keménységük levetik, már nem merevek, már
lassan lágyulnak, lágyan formába simulnak.
Majd, hogy megnőttek, természetük is szelidebb lett,
és valamely, még nem tisztult, ám emberi formát
sejtetnek, de csak úgy, mint kezd alakulni a márvány,
s még nem eléggé kész, még nyersek rajt a vonások.
Mégis, amely részük valamennyire nedvesedett volt
s része a földnek, most húsuk lett, része a testnek;
és mi kemény volt s nemhajló, az a csontjukat adta;
és mi előbb ér volt, érvényes az ér neve most is.
Nem telt hosszu idő, s a kövek, miket isteni szóra
férfiu-kéz hajitott, öltöttek férfiu-arcot,
és mit a nő hajitott, abból kélt újra az asszony.
Innen durva nemünk, munkát-bajt tűrni megedzett,
így bizonyítjuk örökkétig, hogy honnan eredtünk. [...]
