[...]Valószínű, hogy sokat mérgelődött volna Iréneusz testvér, ha ott kellett volna lennie Bene lakodalmán.
Már három hónappal előbb készült rá az egész tábor. Mindenekelőtt megjelent egy este a harkász meg a szakács. Kezüket keresztbe téve a mellükön, mélyen meghajoltak a trágyatűz előtt, majd Karacs és Bene, mint házigazdák részesültek a legalázatosabb tiszteletadásban. Minthogy hideg volt az este, és bőven hullott a harmat is, bebújtak a kis cserge alacsony ajtaján, s a hátsó fal rácsához támaszkodva a földre telepedtek. Amcsik jókora kumiszostömlőt állított elébük, s a padkáról levett egy égetett bögrét is. Azután tapintatosan visszavonult a szekérre, a maga vackába. A férfiak pedig szertartásosan bögrét ürítettek – előbb a két jövevénynek nyújtva a savót –, azután egymás családja és lova felől érdeklődtek. Hosszú udvariaskodás után, miközben Bene azon törte a fejét, milyen szél hozta ide ezeket, az öregebbik megszólalt, sűrűn simogatva gyér szakállát.
– Ha valami baj lenník, még most mondd.
– Mi baj lönne? – csodálkozott Bene.
– Hát valami rontás, szemverís. Mert előfordul ám, hogy a fírjfi hozzá sem nyúlhat a najdásához, mert rajta vagyon az átok, rontás, szemverís. Megesik ám, hogy tűt szúrnak az ágyába. Akkor azután rá sem nízhet az asszinreá.
– Meg aztán – tette hozzá a másik, a szakács, rekedt, hápogó hangon –, meg is étethettek víled valami szőrt, vagy egyebet.
Mikor aztán részletes kérdezősködések során kiderült, hogy a legény nem érez semmi rontást és szemverést, barátságosan biztosították, hogy az ágyvetésnél ők is ott lesznek, és erősen megvizsgálnak mindent, nincs-e valami rontás, bájolás a környéken, nem szúrtak-e a medvebőrbe tűt, nem szórtak-e az ágyassátor környékére valami emberi, vagy állati piszkot. Ennek mind Bene, mind Karacs nagyon örült, hiszen előfordult, hogy egy legény, meg egy leány nagyon szerette egymást, a család is örvendezett az egybekelésnek, s a lakodalom éjszakáján a férj mégsem tudott ránézni feleségére mindaddig, amíg meg nem találták az ágyukba tűzött tűket. Attól fogvást azután úgy éltek, mint két gilice. [...]