[...]A köves pusztának nemcsak a fényei, de a színei, árnyalatai, sőt a méretaránya is megváltozik, ahogy lefelé hajlik a nap. Reggel sok benne a zöld és a sárga, ahogy a fűcsomók mindenfelé felegyenesedtek az éjszakai harmattól, és a kelő nap fénye végigsúrolja a kőmorzsalékot. Később, amikor a nap már magasan jár, előbb még szikráznak a vízcseppek a kőszilánkok élén és hegyén, aztán felszáll a pára, és tompa, seszínű tónust kap a táj. A kövek fakóbarnák vagy szürkések, a fűcsomók is besodródnak a melegben, rejtik zöldjüket a sárga levélfonák alatt, aztán a szálló por is kiül rájuk. Az este közeledtével pedig a vörhenyes barna árnyalat válik meghatározóvá, mert a nap fénye is mélyebb árnyalattal telítődik, és a köveknek is a pattogó-vöröses oldalát éri inkább, ami reggel a fű frissétől takarva marad. A távolságok ilyenkor látszanak a legkisebbnek. Reggel a pára sejtelmes végtelenség képét sejtteti, délre szárazon remeg a levegő, de csak bucka bucka után, amíg a szem ellát, és érzi a szem, hogy persze azon is túl, és mégazon is túl. Este azonban a messzeséget elválasztja az éjszaka fala, a fény csak a belátható térségen szóródik szét, így egyre kisebbnek látszik a horizonton inneni tér, leválik a világról. Ilyenkor jó minél előbb éjjeli szállás után nézni, mert gyorsan sötétedik, mire lekászálódik-lemálház az ember, szurokfekete az éjszaka. Ha nincs legalább telő félhold, a fáklya sem ér semmit, már ha van egyáltalán. Tenyérnyi sárgát löttyint a sötétbe; ha belenézel, vakít, de a fénye nem esik a dolgokra. Az a legjobb, ha minél előbb sikerül tüzet rakni. Ha van tűzifa, vagy legalább napon szárított tevetrágya. És hát honnan lenne, ha egyszer úton van az ember. [...]
