[...]Erről az első esztendőről, bárhogyan erőltetem is az agyam, nincs, nem maradt emlékem, mintha csak Henry Bergson nevezetes megállapítását illusztrálnám, miszerint az emberi agy nem annyira az emlékezet, mint inkább a felejtés műszere. Annyi bizonyos, hogy máig megőrzött „Tanulmányi értesítőm” szerint könnyedén, „jeles” eredménnyel futottam meg a gimnáziumi első osztály akadályversenyét, s igen jó latinistának bizonyultam (erre azért emlékszem), mert valami rejtelmes okból – félelemmel is kevert hiúságból talán, hogy a szigoráról hírhedt Kovalik Antal címzetes igazgató úr óráin éppen e rettegett tantárgy anyagából parádézzak – állandóan a Jámbor–Kemenes-féle latin nyelvtant bújtam, és még az apró betűkkel („petittel”) szedett kivételeket és rendhagyó eseteket is igyekeztem megtanulni. Gyakorlati haszna is volt latinista ambícióimnak, mert ha valaki rosszul szerepelt az órán, akkor nem úszta meg egy szekundával, hanem másnap reggel, a tanítás megkezdése előtt Canossát kellett járnia; el kellett zarándokolnia az igazgató úr Barcsay utcai szállására „ad audiendum verbum” (szóbeli kihallgatásra), s újból fel kellett mondania a leckét. S mindez l’art pour l’art történt, mert a szekundát Tóni bácsi nem törölte ki a noteszából. – Ti nem is tudjátok, hogy milyen nagy hasznát veszitek majd kinn az életben a latin nyelv tudásának! – ez a folyton visszatérő intelem volt a filozófiája és erkölcsi igazolása rettegett szigorának, amelyet a szerzetesekre jellemző rendíthetetlen következetességgel ültetett át lelkünket gyötrő pedagógusi gyakorlatába latintanárunk, akit diákjai évtizedeken át ugyancsak következetesen „igazgató úrnak” szólítottak. (Erre a címére, gondolom, ő volt hiú.) Egyébként a szerzetes jelző nem költői hasonlat: fiatalkorában papnak készült, a szemináriumban tanult meg kitűnően latinul és görögül (rendkívüli tárgyként úgynevezett „görögpótlót” is tanított), s úgy hírlett, veleszületett kézhibája miatt (kacskakezű volt) lépett ki az egyházi rendből. – S most hadd szaladjak előre egy kicsit az időben. Az érettségire való készülés pánikjában aztán megtapasztalhattuk, hogy irgalmatlan szigora „aranyszívet” takar, mert az érettségire való készülés szünetében sorba mindenkit magához rendelt „ad audiendum verbum”, kezébe nyomott tíz-tizenöt sort valamelyik klasszikus auktor szövegéből, tüzetesen, szóról szóra és nyelvtani figuráról figurára haladva módszeresen végigelemezte a textust az érettségizendővel, s néhány nappal később, a második emelet végén lévő rajzteremben, ahol a szóbeli érettségi zajlott, hogy s hogy nem: mindenki azt a szöveget kapta vizsgatételnek, amellyel az utolsó reggeli szóbeli kihallgatáson foglalkozott. (Azt hiszem, nem is bukott meg latinból senki. S jöttek is később a hálálkodó levelek és üdvözlőlapok az ország, sőt: 1945 után, a nagy történelmi szétszóródás után, a világ minden tájáról, amelyben volt diákjai nem mulasztották el „visszaigazolni” Tóni bácsi lelkes és naiv hitét a latin nyelvismeret felbecsülhetetlen és pótolhatatlan gyakorlati hasznáról, ily módon is köszönetet mondva hajdani besulykolásáért.) [...]
