[...]Sokat álmodtam, de nem voltam álmodozó. Álom közben fontos volt számomra, hogy mi lesz majd ébren. Vagy mi volt. Össze akartam kötni a kettőt. Amikor aztán a különböző városokból beleébredtem abba a városba, amelyben laktam, abba az ágyba, amelyben éppen aludtam, megkezdődött a lázas egyeztetés. Persze hiába. Például nem értettem, miért hiszem azt álmomban, hogy ébren is létezik az a templom, ha nem is pontosan ugyanolyan. Akármilyen hasonló templomféle. Mégis újra meg újra ott álltam előtte, vagy lebegtem fölötte, bámultam a türkizzöldjét, és az elragadtatott álombéli állapotomban azt mondtam magamnak, hogy igen, ismerem, el fogok menni oda. Ha ez ilyen szép, akkor ott a helyem. Bár egy kicsit már álmomban is féltem attól, hogy nem lesz olyan szép. Úgy emlékeztem, hogy ébren nem tűnt szívbe markolóan türkizzöldnek az a kupola. De ébren az ember cinikusabb, magyaráztam magamnak álmomban. És ébredés után is hiába állapítottam meg, hogy nem létezik a valóságban az a templom, egy ideig úgy feküdtem az ágyamban, mint aki mindjárt fölkel, és odamegy. [...]
