[...]Elérkezett a szóbeli érettségi vizsga. Magyarból, történelemből, oroszból brillíroztam, de még matematikából és fizikából is jót kaptam – igaz: tanáraink semmit sem bíztak a véletlenre, már napokkal korábban eleresztettek egy-egy célzást, melyből ki-ki megsejthette, hogy milyen tételt kap. Nekem a négyütemű motort „jövendölték be”, át is néztem az anyagot, de mikor felelésre emelkedtem, minden kiszállt a fejemből. Folyamatosan halandzsáztam, Deseő tanár úr elképedten hallgatta megállapításaimat, melyek közül, ha egy is bebizonyosodik, sarkaiból fordítottam volna ki a fizikai tudományt. Szerencsére az érettségi biztos is humán képzettségű ember volt, akit kevéssé érdekelt, hogy a motor mikor sűrít és mikor robbant.
Már besötétedett, mikor a VIII/B-t beszólították az osztályterembe, kiosztották az érettségi bizonyítványokat, jutalomkönyveket – és a behívót a választott egyetemek-főiskolák felvételi vizsgáira. Mindenki kapott ilyen cédulát – csak én nem, megdöbbenten támasztottam a falat. Az érettségi biztos láthatta, mi játszódik le bennem, mert a ceremónia befejeztével odajött hozzám.
– Láttam, milyen rosszulesett neked, hogy nem kaptál egyetemi behívót.
– Hát igen.
– De ne keseredj el, mert el tudom intézni, hogy felvegyenek orosztanári szakra.
– Azért annyira nem vagyok elkeseredve, hogy orosztanárnak menjek. Várok augusztusig, hátha történik valami.
Az érettségi biztos figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Csak aztán nehogy két szék között a pad alá essél, és szeptemberben behívjanak katonának!
Már a lehetőségtől is végigfutott hátamon a hideg, de kitartottam az elhatározásom mellett. [...]