[...]Mindig utáltam írni. Mert mindig tudtam, mi történik velem. Ha pedig nem történt semmi, azt is elfogadtam. De most… Mintha a saját kezem kötném meg… Minden becsukódik előttem, mint azok az esti virágok, tátika vagy mi, és nincs szabadságom, nem azt írom, amit akarok, hanem amit bírok, amit a mondat enged. – Például néha az is segít, hogy múlt időbe rakom vagy többes számba. Nem is hinné az ember!
Akárhogy forgatom, szánalmas, hogy halálodból nő ki az írásom. Álmaimban rendszeresen visszatér egy arcátlan ördögfióka! Buja, piciny ördög, olyan, mint egy murillóangyalka. Minden roppant színes, a pata villogón sárga szaru, az érzéki száj lilásvörösen fénylik, látom a nyálat, vékony selyemhuzat. A hasamon ül. – Néha sajnálom, hogy szemérmes vagy. Egyébként inkább prűd és nett, és ezt kevered össze a szemérmességgel. Szívesen beszélgettem volna veled, fiam. Egészen nyíltan is. Kíváncsi voltam mindenre, s tudod, tudod talán, nem is vagyok gyáva (bátor se), nem félek magamtól. (Tőled én sem, mondanám, ha ezt te mondtad volna.)
Az ördögfióka a hasamon ült, és néha természetesen az ágyékom felé kapdosott. Ami után rendre elkomorult s undorodva sziszegte az arcomba: – Szörnyeteg, szörnyeteg! Tudom jól, most is, e baljós órán is a megfogalmazáson töröd a fejed! – A reggeli fáradt ébredéskor kezem a combom közt. Ne pirulj el, fiam, te is ott voltál… (Szegény apám rajtakapott egyszer, hogy vakarászom magam. Inkább olvasgass kicsit, mondta higgadtan. Erre kiborultam: – De hát mit akar édesapám avval a rohadt könyvekkel! – De nem vert el, csöndben kiment.) Tehát: sok zöld, tamariszkusz haldokló rózsaszín virága, fekete, göndör ördög, nagy piros szájjal. Rólad mindenki azt gondolja, milyen puritán vagy. Ez a híred. Jól tudjuk, mennyire nem igaz.
EGYES SZÁM HARMADIK SZEMÉLYBEN ÍROK, ETTŐL BIZTONSÁGBAN ÉRZEM MAGAM, AZT REMÉLEM, HOGY NEM HALOK MEG OLYAN HAMAR. [...]