A rongy életem sora. A ház. Zsindelyteteje volt, de már nagyon foghíjas, korhadt. Tömtük sással, szalmával, mégis az eső beesett. A vályogfal csípőig nyirkos volt, azon felül csupa repedt, hogy tudjon hová bújni a féreg. Ócska, elhanyagolt ház volt. Az intéző úr mondta, most nem javíttatja, mert nehezek a viszonyok. De a Csávorik megmondta nekem, hogy ez mit jelent, mert az intéző úr tizenkét éve ismételgeti, hogy rosszak a viszonyok… Kinek a viszonyai? A gróf Károlyi Gyula úr viszonyai, vagy a miéink? Ezt nem mondta meg az intéző úr.
Pedig a mi viszonyaink elég nehezek voltak. Én akkor már házasember voltam, mikor odaszegődtem Halmos-tanyára, hathónapos hónaposnak. Ott lakott velünk a cselédházban a kerülő, Csávorik Mihály meg a felesége meg a tíz családja. Aztán a Fedor Gyuri. Az is hónapos volt. A kerülőnek jutott egy ház meg egy kamra és konyha, Fedornak egy ház és konyha, mert ő régebben volt ott, mint én, nekünk egy ház és egy benyíló, az volt kamra is, konyha is, minden. Odapakoltam limemet-lomomat, és ott állt a mi jó vasplattunk, amin főztünk. Nyáron kitettük a folyosóra, a ház elé, ahol a moslékos dézsa is állt, meg egy hársfa és egy teknő a mosáshoz. Nyáron nem főztünk a házban, mert nem bírtuk volna a meleget. Télen benn főztünk, reggel és délben. Este csak akkor, ha volt mit.
Szűken voltunk. A Csávoriknak volt tíz családja, a Fedor Gyurinak tizennégy. Végig panaszolta az asszony, hogy széttépi az a sok fattyú. Hiába vigasztaltam, hogy az én apám juhász volt, és tizenkét családja volt, és szép lassan meghalt belőle hat, észre sem vettük, úgyhogy mi csak hatan maradtunk testvérek – az asszony csak szitkozódott, hogy más világ volt az, és hat gyerek az hat gyerek, tizennégy gyerek pedig tizennégy gyerek. Ebben igaza volt. Nem akart meghalni egy gyerek se, megvolt mind a tizennégy, igenhogy egészségesen, és már egy órával az ebéd előtt olyan idegesek voltak, hogy nem lehetett megmaradni a házban a nagy kiabálástól. És augusztusban megint viselős az asszony. Hát ez nagy nyomorúság. Én is épp csak hogy voltam, pedig csak két család húzott, bár lehet, hogy akkor már megvolt a harmadik is, én bizony nem emlékszem már.
Egy szűk kis ajtó vezetett a házba, ócska vaskilinccsel. Zárja nem volt, fával támasztottuk be az ajtót belülről. Bútor volt benne egy sifon, egy asztal meg két nagy ágy, meg négy kis ágy, úgy mondják nálunk, hogy dikó, de hát ágy az is. Volt egy kreska szék és két kis hokedli, amiben fiók volt. Az asszony mindenféle piperéjét tartotta benne, zsebkendőjét, pántlikáját és másféle ringyét-rongyát, én meg a szerszámokat, kalapácsot, fogót, vasszeget, bakancszsírt, miegymást. Az asszony majd levert érte, hogy kacatot tartok benne. Kékre voltak festve a hokedlik. Aztán volt még két koffer is a szobában, nem is tudom, hogy fér el ilyen sok ócskaság ilyen kis helyen. Én, mikor jöttem, alig felét hoztam, a többit itt találtam. Egy Szabó nevű hónaposé volt a többi, az is Károlyi gróf cselédje volt, de csépléskor elkapta a karját a gép, és elvérzett, az asszony pedig felakasztotta magát a gerendára. Akkor jöttem én, és ez a sok ócska holmi itt maradt. Az egyik kofferben volt a kefe, meg a törlő, a vakaró a tehenekhez meg ringy-rongy bőrök, amiket találtam járatban, szakadt talpat, sarkat, patkót, hátha szükség lesz rá.
A másik kofferben nem volt semmi. Azazhogy mégis. Ha most visszagondolok, csakugyan volt benne két üres üveg, amit eltettünk orvosságnak, egy skatulyában hidegenyv és mindenféle madzagok és spárgák, amit mindig oda dugtunk, hogy legyen a háznál, ha kell. Meg egy övcsat volt benne, zománcból, de rossz. Szíj se volt hozzá, csak tartottuk.
Hát ez. [...]