[...]A meghitt limlomokat lelkiismeret-furdalásával együtt ládába csomagolta, s jó szokás szerint, mind a pincében is „felejtette”, hogy aztán a vályogház vásárlásakor a „kölcsönt” csőstől visszakapja, s napokat tölthetett volna a sufniban felhalmozott, dobozokba szorított rozsdás vasakkal, kétzsáknyi WC-tartályúszóval, használt és gondosan szögtelenített szegőlécekkel, ördög tudja, milyen tömítésekkel, elrenyhedt műanyagcsövekkel, három olajoshordóval, alátétekkel, lusta rugókkal, fürtökben lógó telefonhosszabbítókkal, felhasadt autógumikkal és töménytelen korhadó deszkával. „Minden barátodnak jut WC-úszó” – csipkelődött az asszony, akit Évának hívtak, valójában azonban Tatjána volt a neve. Akkor már kimondták a válást, íróasztalát, Kassák életrajzát, Kossuth emigrációs iratait meg néhány nélkülözhetetlennek hitt könyvet magával hozott ugyan, az íróasztalnak azonban csak a pincében jutott hely. „Nem fogom elcsúfítani a szobámat” – mondta újra csak Éva, és igazat kellett adnia, a hófehér bútorok közt elszégyellte volna magát a csupa fiók csinovnyik. Azóta a fűtőcsövek hálózta bunkerban árválkodik, mindent megoldó pincetűzre vár, mert ide, ebbe a düledező, repedt mennyezetű vályogpalotába mégsem hozhatta ki. Az örökségből ennyire futotta, és a vén sváb apró, germán szeme ravaszkásan csillogott, míg gyanús lelkesedéssel dicsérte a falnak támaszkodó, óriás leveleivel ki tudja, miféle szemérmeket leplező hatalmas fügefát, melynek nincs párja a környéken, és a hosszú őszökön gyümölcsét is beérleli. Azóta két év telt el, a torka egyre jobban fáj, a fügelevelek az épület hasadékát eltakarják ugyan, a hanyagul metszett szőlő alig terem, a mandulafa kivirágzik, a sáskák elnehezültek, és a kerék beletört a kútba. Másfél éve nem kell bujkálniuk, és ahogy beköltözhetett a hófehér bútorok közé (csak a fenyegető orvosságszag hiányzott), a pattogó konvektorú, méregdrága albérleti szobát – megfeledkezve a baráti kérésekről – hebehurgyán feladta, a kulcsokat, mintha szabadulni akarna tőlük, azon nyomban visszaszolgáltatta, és ha Éva (akit eredetileg Tatjánának neveztek) nem hozza több alkalommal szóba, talán rá sem szánja magát, hogy két hét múltán visszaódalogjon a „tett színhelyére”, elhozza az előszobába kikészített táskalemezjátszót a hozzá tartozó réges-régi lemezekkel. A hangszóró a fedőbe volt beépítve, háromsebességes szovjet márka, s mikor a szomszéd szobában kattogni kezdett a varrógép, megérkeztek a kuncsaftok, mikor a vékony falon át hosszú beszélgetéseket kellett végighallgatniuk a kétségbeejtően magas zöldségárakról, a félemeleti népdalénekesnő újabb botrányáról, az új férjjelöltről, az általános erkölcsi züllésről, mikor a szó váratlan elhalkult, és a mutatóujjak szinte átbökték a falat, s kétezer forint ide vagy oda, ők lélegzetüket visszafojtották, nem azért, hogy hallgatózzanak, hanem épp ellenkezőleg, hogy néma mozdulatlanságukkal önmagukat semmisítsék meg; ilyenkor az ölelés megdermedt, a tenyér simogatás közben vált recéssé, a torkot köhögés facsarta, és a parketta magától kezdett recsegni; ilyenkor kapcsolták be a lemezjátszót, rakták fel a csupa kattogás lemezt, tették rá a tövig kopott tűt, és felhangzott a zörejek fátyla mögül a zenekar, felszabadult kuncogással hallgatták a torokreszelő éneket, a fal túlsó oldalán elnémultak, vagy ha emeltebb hangon tovább beszéltek is, őket védte a lüktető, torz sláger, az egérvilág, a macska nélküli víg élet, s míg saját testük mámorába zuhantak, a lemez ott cincogott mellettük, senkitől sem volt okuk tartani, „mert a kis egér az minden lyukba belefér… lefér… lefér…” – míg odább nem lökték a tűt. [...]
