Csak lassan süllyedek álomba most naponta,
Ideges felszínén sötét gond visszafog,
Agyamból végül is finom hálóvagonba
Csöndesen zökkenek, s a gyorsvonat robog
Amerikába vagy messzebb, gyerekkoromba.
Vagy lövegben ülök, ahogy megírta Verne,
A Holdba repülök a tiszta űrön át,
Mellettem ül s beszél, vidáman elheverve
– Tűz járja át szemét – egy kedves jóbarát,
Akit bezárt hideg, kegyetlen, barna verme.
Pacifik, Afrika… akárhol, csak ne itten,
Borulj reám, ravasz, áttetsző, lágy szövet.
Egy lélegzet elér és megremeg a szívben.
Ki mellettem pihen, az is velem jöhet,
Nyugodt, erős, fiús leány, akiben hittem.
Mert tudd meg, ami van, én mindazt elvetettem.
Létezel? nem tudom. Rád nézek, nem te vagy.
Lappangó, sűrű láz sorvaszt, a lehetetlen,
Tűzében imbolyogsz, te kedves, szép alak.
Minden inogni kezd, alighogy észrevettem.
Nekem sírsz, kedvesem? A könnyed mindhiába:
Nem rajtad búsulok, mikor panaszkodol,
Sosem taposhat el a végzet szörnyű lába,
A képzelet merész dagálya elsodor
Más végzetekbe, más, nemes tragédiákba.
Gyávulok, elfutok. Szégyen? miért tagadjam?
Mindjobban elmaradsz, erős, való világ.
De aki fojtogat, nyakamat annak adjam?
Oda menekülök, hol senki meg se lát.
Ott megnyugszom talán, a ködben, a szabadban.
S ha bizton bujdosom nemlétező vadonban,
A most meg a jövő szivemről lepereg,
Mert azt az igazat, amelyről álmodoztam,
Nem éri el se ész, se nép, se fegyverek.
De képzeletemet a börtönből kihoztam.
Versemből tűnjön el az áradó valóság,
Te Múzsa, fogj kezen, hogy innen elvigyél.
A szép mezőkre fuss, hol nyílnak még a rózsák,
Hol senkit nem követ, nem üldöz, nem itél
Detektiv és ügyész, szegénység és hatóság.
Vezess te, képzelet, álomnál könnyebb álom,
Hol nem tudom, mi az, hogy engedély, adó,
Hol nem faggat, mi volt vallásom és családom,
Nem néz le megvetőn komor fogalmazó,
És Ujpest kolduló gyermekeit se látom.
Tündéri szép alak, te áltató, te drága,
Te egyetlen hazám, te szépséggel teli!
Nem jelen arcod az, mely szívem élő vágya,
Szerelmem Magyarország, a képzeletbeli,
Arany, Balassi, Zrínyi, kurucok szebb világa.
S kik harcoltok ma még, barátaim, ti bátrak,
Hát Isten veletek, én messze költözöm.
Ha rátok nézek is, talán már sose látlak,
És nem láttok ti sem, mert ködbe öltözöm,
És álomból verek a pusztán tarka sátrat.
Mely engem fogva tart, nem épült meg a börtön,
Nem jöhet háború, mely végezzen velem.
Ne szánjon senki sem, akármi ér e földön,
Mert a homály mögött majd földerül szemem,
S ugy leszek boldogabb, ha sorsomat betöltöm.