Palota-pincék széntől dagadnak, márvány feljárók megtelnek szénnel, szénüzéreken pepita nadrág, karjuk fehérén hóing fehérül. Álcázom magam szeneslegénynek, mindent megtudtam, kell menekülnöm. Menekülök a barna lovakhoz, kollégiumból lopom a lángost, etetem őket lángos rudakkal, sárga csikó a kezem bekapja, a zöld istálló menedék mégis. Fészkelődöm a fali jászolban, de ha elszántam: el kell repülnöm, fekete szélben, száraz viharban, midőn a Marsra rakéta lódul. Útlevél-képes, vízum-pecsétes: feszítek irkát ezüst csövekre, berakom tarka, lapos kaviccsal. Állok a szélre, visznek a szárnyak, alattam már a Balkán sötétül.
Viola, holdas, úri zengés. Mindezt jól jönne, jól is esne leírni. Valamint: mély hűvösében, hold bársonyában. Nagyon szép, s mintha már le is írták volna.
Viszont. Ha az ember hegyen fut, lemállanak róla a virágok. Ha eljut a hegyhátra. Ha a tömegben tapos: rá se kerülnek. Virág-kincses kispénzű kirándulókkal zsúfolt villamos: halálos és gyönyörű, rabszolga hajó, hánytató és heves levegőjében, már a hétfő királyfiai fulladoznak. Mégis: a trónfosztott fenség dominál.
Hétfőn: nincs virág. Hétfőn kezd élni a mese. A kirándulás sivatag színe meggyönyörödik. A forgástól egyszínű korongja leáll, és a szivárványt ontani kezdi. Emlékké dermedt az élet. A ragyogás egyre növekszik, majdnem elviselhetetlenül.
Az otthon maradottak napját az angyal tetőzi be. Az angyal kiűz minket nyugalmas szívünkből, letaglózza az otthoni rendet.
Élni kell, ha látszólag is. A megkísérelt kaland utóíze: a valóság. Minden perc behozhatatlan. S nekem minden napom rettentő vasárnap. De virággal nem kísérletezek.
Éjetlen játék. A gengszterek kihalásához nem lesz elég egy évszázad. Az ifjúság, bár látszatra vonzó, de nem egyöntetű. Mostanában nem is lesz az. A tegnapi hippik is csak a kíméletlenséget őrizték meg. A szelídebbek nem tudom, hova lettek. A farmer is öröklődik, akár az ifjúság. Az igazi energia kiéléséhez – minden munkában az alkotáshoz – nincs lehetőség. Kevesen rendelkeznek áttörő energiával.