Foszlik az álom, akár a degeszre dagasztott
kalács béle az ujjadon, íme, s fogaid vetélőjében; –
fújtad a mérget, erre is úgy-ahogy emlékszel épp csak,
anyád a tükörajtóban, rémlik, hogy kifelé készült,
ám, amint szokta volt, elakadt ott a nikotinszomja
folytán… Hogyan? Hirtelen nem is tudod, utánagondolnod
pedig későre jár, ott hagytad félbe, hogy nyitotta volna
elmenet anyád az ajtót, mikor rátört a nikotinéhség,
melyet homályos okból keversz a szomjúsággal, s valamit még
szólhatott is, igen, de arcával nem fordult hátra, feléd,
és az álomból, meglehet, innen tűnt el az emberi ész-
járást vakon is támogató elem… Mi az? Ó, hát egyrészt
a félelem, ugye, másrészt az imént oly esetten előre-
vetített vakmerőség, ez veszett oda az álom önálló
sarkpontján, honnét, honnét nem – anyádnak estél, kelvén-e
csakugyan vagy fejben időzvén az indulatrohamban, e
kérdés se találja itt a helyét, nem, ugrottál elébe
üres haraggal, és köpted a torkodat égettfűbarna
szeme közé. Menekültél? Mi elől, persze, s miféle homályba
merülj el kitudni mármost, hogy megőrültél-e előbb s azután
riadtál fel a jelenetre, vagy nagyon is egybe találtak
esni a mozzanatokkal a tettek; őrültség ébredni, egy-
általán? Miféle homály adja ki, álom-e mindössze,
mely elűzte szemedről az álmot, és hogy ha az, lehetsz-e
nyugton e beszédben az, aki nem érti azt, amit tud, de
tudja, nem is akárhogy, előadni magát? Mert a szüle-
tett előadó a tárgyára nyilván, de magára legszürkébb,
testét s az elméjét a legszörnyűbb súlyokkal terhelő
álmában se neheztelhet, hanem eltolva magát messzire
magától viheti végbe a megengedhetetlent. Röppenhet
egész lényével váratlan neki egy üvegnek, a légynek
magának nem árt vele, ha bosszantja is az embert, hogy egy-
szerre nyomasztó árnyakkal teli a szálláshelye: meg-
van a hatás, de oda az eredete: tiéd az eredet,
és az életben többé nem hatódsz meg tőle.
